« vissza

2007. augusztus 11.-ei szigetes koncertről
Képek »

   Idén -mint Müller Péter igen gyakran- mi is kétszer léptünk fel a Szigeten. Ettől még nem lettünk Müller Péterek, nem is szeretnénk, de akkor is, két napijegy az még mindig jobb, mint egy. Ráadásul flegmán előadva az "idén kétszer léptünk fel a Szigeten, volt egy koncertünk, amin kurva sokan voltak és volt egy, amit a szakmának adtunk" mondatot, akár még zenésznek is hihet bennünket bárki, aki még soha nem hallott bennünket. És mivel a Föld lakosságát alapul véve (még ha ki is zárjuk azokat, akik sosem hallottak a Szigetről) alighanem ebből a fajtából van nagyon sok, ezért hihetetlenül megnőtt az esélyümk a világhírre, csak jól kell marketingelni magunkat, meg nem szabad közben zenélni.

   Ez a nyár a zenei Guinness-rekordról szólt. Volt a Sziget előtt valami balatoni egyhetes klasszikus vagy népi kezdeményezés, ki tud hosszabban okarinázni vagy vonósnégyesezni, hogy bekerüljön a Guinnessbe. Nem tudjuk, hogy ezen felbuzdulva vagy véletlenül szerveztek a Szigetre egy másikat, hogy még könyvzárta előtt lealázza ezt, de sikerült, a népi klasszikusokat meg ki nem szarja le, az ő érzéseikkel úgyse foglalkozott soha senki.
   Szóval klasszikus instant koncert, max. 5 perces szerelési szünettel, folyamatosan játszani kell valamit, ettől lesz rekord. Hát ez nekünk nagyon megy, mármint az effektíve öt perc alatt beállás, a sok idő a tököléssel szokott elmenni, utolsó pillanatban vécékereséssel, hová raktam az öngyújtómmal, hoppá, otthon a lecsó alatt égve felejtettem a gázttal. Most igyekeztünk, bár az, hogy a közeli büfében hosszú tetvészkedés után sem bírtak adni sok hideg sört, majdnem a kezdésünkor véget vetett a rekordkísérletnek. Volt egy másik időpont is, amikor majdnem megbukott a rekord, illetve egészen konkrétan a koncert utolsó félórájáról van szó, akkorra kezdtük erősen beteljesíteni azt az ígéretünket, hogy erre a koncertre részegnek öltözünk.

   Mert ez az ígéret elhangzott, sőt írásba is adtuk. Bár a teljesítésre igazán a koncert közepe felé került sor, amikor vidámítónak valaki lelkesen feldobott a színpadra egy kólásüvegnyi Unicumot. A szervezők valószínűleg végigizzadták a koncert végét, legalábbis a számközi szüneteket, mert akkor a folyamatos konferálás, vagy legalább következő szám következik helyett "...hol a zöngyújtó... Sógor! Hova tette az... jó a gyufa is, persze... aggyámá sörötis, mert az enyémbe gyufa ment... hű, a..."-szerű végtelenített tusakodás folyt. Talán mindennél többet mond, hogy az együttesben markánsan eltérő emlékek vannak afelől, hogy például mi is volt a koncert utolsó száma, vagy hogy Feri konkrétan mikor is jött oda hozzánk.

   Szerencsére a közönség már érzéstelenítve volt, ez a maratoni koncertek előnye, hogy van jópár kellően fásult hallgató, aki mindent kibír, pláne ha népzenei sátorból jött át. Mi is sikeresen bazíroztunk erre a rétegre, mert annál leverőbb, mint amikor koncert közben kipislant az ember valami ismerősre, és annak arcán őszinte rémület ül, nincs. De, van. Amikor ugyanezt az embert koncert után megkérdezzük, hogy milyen volt, és az immár feszengő rémület nem múlik, egyrészt ahogy felidézi magában a koncertet, másrészt ahogy találgatja, hogy most mit mondjon, hogy egyszerre legyen őszinte is meg udvarias.

   Zenének nem tudjuk, milyen volt, bulinak kiváló. Mindig ilyen szigetszerűségen szeretnénk fellépni, mert már csak a nagy számok törvénye alapján is sokan fognak szeretni bennünket, közte esetleg pár olajmilliárdos is, aztán jövőre olyan és annyi szigetet (Szigetet) veszünk magunknak, amennyit akarunk. És annyiszor lépünk fel, ahányszor akarunk. És azt engedünk be, akit akarunk. Müller Péter, beeeeeeeee...!

« vissza