A fejléc / nemkő

A koncertek:
2017. szeptember 23. szombat - Budapest, Lámpás (VII. Dob u. 15.).


A hírlevél, ha kő, ha nem és emil »   A vendégkönyv »   A TL a Fácsén »

Koncertügyi manager: Görögh Attila goroghatus(kukac)gmail(pont)com, 06 20/258-58-02
Timur Lenk-póló kapható »

« vissza

... a 2002. március 9-i Maja-féle koncertről

   A szervezés csimborasszója. Tulajdonképpen nem is maga a koncert volt érdekes, hanem a közvetlen, illetve nem is olyan közvetlen előzményei. Maja felhívott bennünket, hogy menjünk el a helyszínre, a főnökkel beszéljünk meg mindent jól, aztán hozzunk mindent, ami kell, osztán zenéljünk jól. Úgyhogy Fisher el is ment megbeszélni mindent.
   A tulaj -aki nem az volt, akivel beszélnie kellett volna, hanem egy másik- biztosította, hogy persze, ők ketten vannak tulajdonosok, de ő is tud mindent. Hát jó. Van-e minden, ami egy zenekarnak kell? Van, felelte szemrebbenés nélkül. Gitáralap, basszusalap...? (Ez tesztkérdés volt, az "alap" kifejezés a hozzá nem értőket megzavarja, ez látszik a szemük rebbenésén.) Van, felelte szemrebbenés nélkül. Két gitáralap is...? Van. Énekcucc, mikrofonok, állványok...? Van. Minden ott van bent a színpad mögött. Hát jó. Eddig igen szép, gondolta, Fisher, aki nem akart annyira bizalmatlannak tűnni ezen a procc helyen, hogy szaván fogja a főnököt és benéz a színpad mögé, végtére is gentlemanok vagyunk, vagy miafasz. Úgyhogy oszolj.

   A The Clan frankó hely volt, mindenütt gyertyák, a pultban csak jó és igen jó bigék álltak. Némi sörök közepette leültünk megbeszélni az együttes további sorsát, már éppen a szokásos módon nem jutottunk semmire, amikor jött Maja, hogy nosza. Ekkor derült ki, hogy a színpad mögött szinte semmi sincs. Eszetlen telefonálgatás, végül a végtelenül készséges személyzet egy tagja Fisher felé nyújtotta a mobilját, hogy "A főnök". Fisher kezdte volna mondani, hogy nem ez volt megbeszélve, ám a főnök közbevágott, hogy ővele semmi nem volt megbeszélve. Hm. Mint kiderült, ő a harmadik tulaj, ő az, aki ért a hangosításhoz. Akivel Fisher beszélt, az is tulaj, ő ugyan a zenekarokhoz abszolúte semmi nem ért, viszont véghetetlenül jó vendéglátós. Aha. Ez is egy tanulság.

   Elkezdődött a mentőakció. Látszott, hogy itt mind a vendégek, mind a főnökség, mind az alkalmazottak szívükön viselik a koncert sorsát, mert mindenki aktivizálta magát. Taxival hoztak két gitáralapot, mikrofont, állványt is kerítettek a pult alól, később beesett a harmadik főnök, hogy mindjárt összeállít mindent, neki is ugrott a keverőpultnak. Előkerült az egyik pultoscsaj is, kezében egy drótnélküli mikrofonnal, hogy ezt nekünk küldték. Már majdnem kezdtünk, amikor jött valaki vadonatúj kilencvoltos elemmel, hogy ez ugye nekünk kell, bele a drótnélküli mikrofonba. Hínnyemán, de beindult. Hát igen, amikor a társadalom krémjének ad elő az ember, akkor azért más a hozzáállás, nem csak vállvonogatás van, hogy hát eztet megszíttátok, asztcsáltok, amit akartok.

   Zene, zene zene. Az alapállás az volt, hogy mi egy nagyon míves dzsesszzenekar vagyunk, csak a Maja megkért bennünket, hogy ezt most hagyjuk, hanem igen régi, bunkón punkos önmagunkat vegyük elő a régmúltból. Tehát mi most nem fogunk virtuózkodni, hanem felelevenítjük rég elfeledett tuskó nótáinkat, ha hibázunk, azért van, mert már nem nagyon emlékszünk rájuk.
   A bevezető nem nagyon hatott meg senkit. Később sem igen tűnt úgy, hogy értékelnék a poénjainkat, sem a verbálisakat, sem a zeneieket. Úgyhogy szépen elbazseválgattunk, mindenki mosolygós arccal tűrte, néha mintha megmozdultak volna, de úgy tűnt, hogy itt jólnevelt emberek vannak, akik ugyan néha mosolyognak, de azért alapvetően cikinek tartják a produkciót. Mintha egy hentesbálon csirkét darálnánk, tunképpen ez van a gyárban is, de itt és így azért kínos.

   Egyszóval ez a koncert sem volt alkalmas arra, hogy megváltoztassa a véleményünket a koncertezés vs. próbálás ügyében. Inkább most elvonulunk egy kicsit alkotói szabadságra aztán majd meglátjuk, mi lesz, ha elmúlik az együttesszintű depresszió.

« vissza