« vissza

... a 2000. augusztus 2-i Sziget-koncertről

   Ollá, Sziget! Kissé érdekes volt a megérkezés, nagyon nem volt egyszerű a bejutás. Szépen megkavartuk a dolgot, Taki és Sógor sorbaálltak, és megpróbálták felvenni a belépőket. Jeti, aki később érkezett, valahogyan beelőzött, és felvette mindenki belépőjét, aztán várt, hogy mikor jövünk. Közben Taki és Sógor mindenáron megpróbálták felvenni a belépőket, de nekik ez már nehezebben ment. Befutottak Fisherék is, akik szintén nekiugrottak a dolognak, szerencsére Jetinek eszébe jutott, hogy van mobiltelefon is, szóval úgy háromnegyed óra múlva mindenki bejutott valahogyan. Összegyűltünk a Pesti Est színpad előtt és söröket rendeltünk.

   A kiszolgálás lassú volt, a sör húgymeleg. A színpadon nem egy együttes volt fenn, hanem valami érthetetlen oknál fogva Müller Péter beszélgetett valakivel, közepesen gyenge tréfákat eregetve. Kértünk még söröket, aztán még, ezekkel körbebástyáztuk magunkat és vártunk. Kb. egyórás lehett már a csúszás, Müllerék abbahagyták a magánszámot, felment egy jó kis punkzenekar és nyomult, mint állat. Mivel ők akkor kezdtek, amikor nekünk kellett volna, többen értetlen arccal lapozgatták a Pesti Estet, nagyon nem értvén, hogy ezt a zenekart miért titulálhatta az újság "tivornyázó szegedi öregdiák"-oknak.

   Aztán jöttünk mi. Taki a szokásos elfogódottsággal kezdte, ismét nehezen tette magát túl a tényen, hogy ötven wattnál több van a háta mögött. Aztán szintén a szokásos módon kiengedett, a Száncsán Barbihoz érve már teljes elánnal dübörgött a "belebaszom bunkós faszom." A hallgatóság elégedettségét jelezte, hogy minden külön kérés nélkül egyszer csak sörök jelentek meg a színpad szélén, mögülük pár csaj üdvözült mosollyal integetett, hogy ez a miénk. Óh, a hírnév, óh, a dicsőség! Köszönjük! Persze lehet, hogy ez csak próbálkozás volt az együttes színpadról mihamarabbi eltávolítására.
   Próbáltunk reagálni a Pesti Est háromszavas jellemzésére is. Ott erre nem sok idő volt, úgyhogy most itt. Elgondolkodtató, hogy mi még mindig egyetemista közönségnek próbáljuk eladni magunkat és a zenénket, játszunk kocsmákban, egyetemi klubokban, itt-ott. Egy idő múlva nyilván át fogjuk értékelnünk ezt a dolgot, elkezdjük meghívatni magunkat nyugdíjasklubokba, aggok otthonába, ilyesmi helyekre.

   Első körben persze az ideológia: mivel Lagzi Lajcsi már lenyúlta előlünk az egyik komoly családi összeröffenést generáló eseményt, mi kénytelenek leszünk a másikat elővenni. A zenekar nevét is megváltoztatjuk persze, de még habozunk a nemesen sokatmondó "Utolsó Kenet", és a bonyolultabb, de stílusában megkapóbb "Temcsi Tomi, Hamvasztó Béla és a Szemfedők Zenekar" között. Illő kort elérve mindenesetre érdekes lesz nézni, ahogy Taki pl. a "Woodstocki Busz" refrénjét teljes hévvel énekelve időnként visszatolja a protézisét, Fisher a "Még nem voltam hetvenhárom" során a mikrofonhoz hajolni próbálva azzal a lendülettel ki is esik a tolószékből, Sógor basszusgitárja pedig állandóan beleakad a járókeretbe. Dörti virgoncabb gitárszólói már három hangból is állnak, slide-hoz az alumínium mankót használja, Janó pedig kezdéskor még egy-két plusz állványt is beállít a dobok mellé, amin nem cintányérok, hanem infúziószacskók fognak lógni.

   A közönség minden próbálkozásunk ellenére egész jól tűrte a koncertet, már a szép új kezdőszámra (Szabad élet, szabad madár - angolul, németül, hard rock és ska stílben) sokan ráéreztek, sajnos amikor már egészen belejöttünk, lejárt az időnk, a technikus megkönnyebbült mosollyal lekevert mindent, és zenét adott be CD-ről. Mi levonultunk és a pultnál beváltottuk az összes maradék sörjegyünket, mintegy 200 forintnyit. Ettől kezdve a buli financiális szempontból masszívan veszteséges volt, na de a dicsőség...! Ennyi seggrészeg ember már régen gratulált a nagyszerű koncerthez, bár mi nem voltunk biztosak benne, nem tévesztettek-e össze bennünket a Bloodhound Ganggel, vagy a Chumbawambával. Nem baj, egyszer-kétszer biztos őket is összetévesztették velünk.

« vissza