« vissza

...2009. február. 14.-i Szegedi, Garabonciásos koncertről
Képek »

   Valentin nap. Kis töprengés után úgy döntöttünk, kis nyilacskás Ámorok leszünk, a testalkat már megvan. Ugyan ezt az ámordolgot egyszer már elsütöttük, de hát az rég volt, meg százhatvan kilométerrel arrébb, meg másoknak, meg hát hogy is nézne ki, ha sosem ismételnénk magunkat, hát az is milyen faszul nézne ki, ha például a nyújorki szimfonikusok is kurvára unnák már a műsort és minden előadáson másként adnák elő mondjuk az Örömódát.
   Már voltunk párszor a Garabonciásban, amikor még kint volt a halál faszán, a szerb határtól kicsit visszafelé, de ott nem ment a bolt, így beköltözött a szegedi belvárosba azzal a gondolattal, hogy itt ugyan magasabb a bérleti díj, cserébe viszont van vendég, ami azért egy vendéglátóipari egységnél nem hátrány, hacsak nem áfavisszaigénylő kisiparról van szó, vagy a fő üzletág a heroinelosztó a kocsma pincéjében. Nem túl meglepő módon valóban voltak bent páran este nyolckor, de igazán csak egy ember számított arra hogy itt koncert lesz, de őt megnyugtattuk, hogy igyon bátran, mert nem egyhamar.

   Több zenekar is volt tervezve estére, mi az első-második helyről pénzfeldobással döntöttünk, sajnos vesztettünk, mi lettünk a másodikok. A dolog tétje egyébként valójában az volt, hogy aki később kezd, már be lesz rúgva, mire sorra kerül, ez van, ha kell, hát vállaljuk. Egyébként kíváncsiak voltunk, vajon a Szegeden szokásos "este 11-ig a lófasz sem jön be" fog előállni, vagy a közönségünk együtt öregszik és kényelmesedik velünk, és talán -a saját tapasztalait alapul véve- tényleg elhiszi, hogy még aznap mi zenélni is fogunk és valamivel hamarabb megjelenik. Mindegy,a sör az sör, meg az unikum az unikum. Hihetetlen mennyiségű régi arc jött be a Garabonciásba, ha másért nem, már ezért megérte volna eljönni, talán ez volt az a pont, ahol úgy kellett volna dönteni, hogy nem akarunk mi zenélni, múlassuk békés társalgással az estét.
   Közben a pénzfeldobásban nyerő csapat akkora erősítőket tolt be, amikkel simán túlnyomást lehet csinálni a helyiségben. És csináltak is, ezek után nem tehettük meg, hogy nem vesszük fel a kesztyűt, mindenképpen büntető jellegű koncertet kellett adnunk, másképp szart nem ér az egész.

   Fehér trikó, szárnyak, paróka, puttópocak, ha most nem tudjuk elintézni, hogy mindenki szeressen mindenkit, akkor soha. A szeszfűtötte önbizalom ezúttal is megtette hatását, ha úgy gondoltuk volna, hogy hátraszaltót tudunk ugrani, meg is próbáltuk volna, szerencsére ez nem jutott eszünkbe. A stagediving sem, pedig az is érdekes lett volna. Maradt a szerelem, amely csónakján vonatoztunk fel a művészet fellegeibe, mert volt kinek a hátán.

   Váratlan volt, na. Kezdtünk hozzáedződni, hogy a szegedi koncertek kivétel nélkül szopók, mármint zenei szempontból. Meg szinte minden más szempontból is, kivéve az alkoholt. Komolyan azt vártuk, hogy az utóbbi pár év szegedi koncertjeihez hasonlóan ez is öt régi rajongónak fog szólni, meg azoknak a véletlen vendégeknek, akik már annyira részegek, hogy bármitől függetlenül zárásig rezzenéstelen arccal és testtel elviselnek mindent, ami a helyiségben folyik, beleértve ebbe akár egy Timur Lenk koncertet is.
   Köszönjük, hogy nem így volt, ezzel együtt felhívnánk Szeged figyelmét arra, hogy azért az arányok még mindig elég szarok, lehet több ilyet is, mi nem tiltakoznánk.

« vissza