« vissza

2007. augusztus 8.-ai szigetes koncertről
Képek »

   Ó, a sziget, a sziget, a sziget. Majdnem erről is lecsúsztunk. Egyszer már elmélkedtünk azon, hogy a kapcsolatok mennyire leegyszerűsítenek mindent, itt most elmélkedhetnénk a fordítottján, hogy a kapcsolatok megszűnése mennyire bonyolítják az egyszeri szigetfellépő sorsát. Például mert a nekünk otthont adó színpad a megszűnés határán billeg, éppen még erre a szigetre megtartják, de azért hogy lehessen érezni valami változást, vagy csak úgy mindenesetre az egész stábot kirúgják a picsába.
   De a jövő problémáival foglalkozzunk jövőre, hátha addigra annyira híresek leszünk -hála például ennek a koncertnek- hogy a Sziget akármelyik színpadán felléphetünk, annyira kapkodni fognak értünk. Sőt, hogy még előremutatóbb célt tűzzünk magunk elé, addig nem halhatunk meg, amíg nem lesz egy olyan Sziget, amelynek az összes színpadán nem zenéltünk. Sőt, egyszerre.
   Vagy beszántják a Szigetet a picsába. Vagy megveszik a picsába, felhúznak rá egy plázát, a sárban dagonyázó punkok meg mehetnek a picsába faszba. Ennyit a lehetőségekről, amik -mint mindannyian tudjuk- végtelenek.

   Szóval most a Timur Lenk együttes "Hogy legyünk egy óra alatt híresek és gazdagok" című koncertsorozatának következő előadása, a "Hát hogy a picsába ne, ha egyszer Chu a mesterünk?" hangzott el. Már rábíztuk az együttest sok mindenkire, de a varázsos kelet még nem kapott lehetőséget. Eddig. Chu mester jóelőre megmondta nekünk a frankót: "Ne küzdjetek fölöslegesen. A Zene... az nektek nem megy. Legyen elég a Zen."
   Japán koncert következett hát (kis kínai beütéssel, de hát a fene tudja megkülönböztetni egymástól ezeket a ferdeszeműeket), sumo-birkózóval (Takishima Pinakuro), kamikaze-pilótával, mangakislánnyal (Kichipina Nukugumi), szamurájjal, ninjával (The Ninja, ejtsd: theninnya, amúgy Kádár Jánososan) és pokémonnal (Pinachu). Ezt mind, ami a perverz keletről jön, veszik-viszik a romlott nyugaton is, hát már miért pont a Timur Lenk ne férne ebbe bele?

   Két extra számmal is megemlékeztünk erről az eseményről, amikor Chu mester végre az igazság ösvényére terelt bennünket, az egyik talán megmarad (Csang-csung kicsi lány, neked mindent megcsinál) a másik, amivel bebizonyítottuk, hogy tudunk mi zenélni, csak nem akarunk, valószínűleg nem. Különben is az -most eláruljuk, nem tudjuk, mennyien jöttek rá- a Bizottság együttes Kamikaze című száma volt, free jazzben. Dörti trombitaszólójára visszaemlékezve még most is ki-kicsordul a könnyünk. Igazi tribute, de nem fogunk belőle rendszert csinálni, mert nagy volt az értetlenség. Látjátok, ezért nem akarunk túl jól zenélni, mert csak fintorogva efordultok, igen, ne nézzél, te is, láttalak!

   Sajnos kicsit elszüttyögtük az időt, így a tervezett számközi happeningek egy része kimaradt, hálistennek a legfontosabb, mondhatni kulcsjelenet, nem. A történet szerint Takishima elvonult a Fuji oldalába, és hoszas koncentrálás, lelki- és testi gyakorlatok, valamint Chu mester segítségével elérte, hogy bárhol és bármikor, akármennyi ember előtt be tud szarni és hugyozni, és ezt most a színpadon rögtön be is bizonyítja. Többen kételkedtek a színpadi beszarás/behugyozás valódiságában, mi itt és most is csak gyér szakállunkat simogatva mosolyognánk rejtélyesen, ha ti tudnátok, amit mi tudunk... hehehe, tennénk még hozzá, Chu mester megvető nevetését utánozva, csak mi most nem tudunk senkit lábujjon verni egy bambuszbottal, még téged se, ne riadozz.

   Nem tudjuk, milyen volt. Nekünk jó. Mármint a hangulat. A zene-hát nem tudjuk, ismét megállapíthattuk, hogy a színpad szélén álló technikai személyzet az fogalmunk sincs, hogy miért van ott, a saját erősítőjükkel is tudnak perceket harcolni, mire megszólal, a kontroll pedig szerintük valami olyan teljesen fölösleges úri huncutság, amivel már csak azért sem érdekes foglalkozni, mert a következő együttesnek úgyis másképp kell beállítani.

   Szóval jövőre, ha sikerül kijutnunk, kérünk mindenkit, hogy "nagy-szín-pad" helyett "ösz-szes-szín-pad"-ot legyen szíves skandálni, köszönjük.

« vissza