« vissza

... a 2006. szeptember 9.-ei szegedi, Piros Úszóházas koncertről
Képek »

   A szegedi koncertek kapcsán már sokszor volt szó a nosztalgiázásról. Legtöbbször abban az értelemben, hogy a szegedi koncerteken mindig azon nosztalgiázunk, de jó is volt régen, merthogy Szegeden az utóbbi években valami okból szinte kivétel nélkül elég szar koncertjeink voltak. Vagy miattunk, vagy a közönség miatt, vagy mindkettő miatt. Persze lehet mondjuk a tőzsdeindex miatt is, de valljuk be, ez elég életszerűtlen.
   Természetesen a bennünk élő művészember azt mondatja velünk, hogy egyszerűen a hagyománytisztelő szegedi közönség nem nőtt fel a mi fejlődő és előremutató művészetünkhöz. A közönség véleményét pedig ezzel kapcsolatban nem óhajtanánk megismerni, mert az esetleg kínos lenne nekünk, akkora nagy művészek meg még nem vagyunk, hogy mindenkire, akik nem mi vagyunk, rásüssük, hogy azért mond olyanokat, amilyeneket, mert nem ért hozzánk. Hacsak az illető közönség nem a feltétlen rajongás hangján szól hozzánk, mert akkor esetleg elismerjük, hogy mégiscsak.

    A Piros Úszóház léte relatíve új fejlemény, legalábbis nekünk. Egyben szép példája az egykor elitista célokat szolgáló létesítmények közcélú hasznosításának. Mint a mostanra lepukkant nyugdíjasklubbá szelídült egykori munkásőr-üdülő.
   Valamint azt is kiválóan jelzi, hogy a közgondolkodás is átalakul, a valaha sportolókat fogadó úszóház faszán kocsmává avanzsál, mivel senki nem akar evezni, mert az az iváshoz képest relatíve drága. Nyilván ezen is lehetne vitatkozni, mert van olyan ember, aki egy tengerjáró hajó éves fenntartási költségét is simán el tudja inni, de gondoljunk csak bele, hogy inni akármikor lehet, csónakázni meg csak nyáron, így mindjárt kiderül, mennyivel hasznosabb inkább az előbbire hajtani.

   Töcs tudja, milyen fesztivál volt ez, de ez Szegeden nem is érdekelt soha senkit, ha alkalom kellett, bátran megünnepelte mindenki mondjuk a paralíceumi csata ezerhatszázötvenhárom és feledik évfordulóját, függetlenül attól, volt-e egyáltalán ilyen csata, mert ha nem is volt, lennie kellett volna neki, ha már egyszer azt ünnepeljük.
   És hogy a történelemhamisításról visszatérjünk a nosztalgiára (bár a történelemhamisítás is egyfajta nosztalgikus emlék), ez a koncert most olyan volt, mint régen. Azzal a különbséggel, hogy most jól is szóltunk, ellentétben az azóta is példaértékűnek tekinthető Mandleres koncertekkel, amik arról voltak híresek, hogy a számlista elolvasása nélkül senkinek szinte semmi esélye nem volt a számok felismerésére.

   Csodák csodájára még álltunk a lábunkon, mire nagy nehezen mi kerültünk sorra, pedig ilyenkor a régi ismerősök felbukkanását követő baráti felesek sokat szoktak rontani az egyensúlyérzetünkön. Itt ráadásul vigyázni is kellett, mert voltak annyian, hogy nagyobb ugrálásoknál érezhetően billegjen az egész úszóház. Pedig aggódtunk rendesen, mindjárt megint hazamegy mindenki, mi meg játszhatunk az ásítozó pultosnak meg a szúnyogoknak. De most mindenki illendően megvárta, amíg elővakarjuk magunkat az úszóház különféle sarkaiból. És aztán elindult egy olyan buli, amire mind a közönség, mind a magunk szempontjából jó lesz majd visszaemlékezni. És csak utána omlottunk össze meg kaptunk homoszexuális ajánlatot meg történtek meg azok a dolgok, amikre viszont nem olyan jó visszaemlékezni, már ha ez egyáltalán sikerül.

    Emberek, köszönjük! Visszadtátok a hitünket, de azért még van pedáloznivalótok. Lehet, nekünk is, de mint a bevezetőben említettük, kettőnk közül mi volnánk a művészek, vagy mi a fasz.

« vissza