« vissza

... a 2006. augusztus 9.-ei szigetes koncertről.

   Gól! Két régi, időnként elsütött ötletcsíra összevonva, rendesen kidolgozva és előadva. Meg hát apropó is volt, a 2006-os focivébé, aminek a végén ugye fejelt a Zidane, hát ebek vagyunk, ha ezt kihagyjuk. Tehát mi is focisták leszünk, a fél együttes lesz a baszk válogatott, mivel ez gyötrően szar szóviccek elsütésére lesz alkalmas és hát persze lesz az örök ellenség, az etruszk csapat.
   Sorsot húztunk, mert ugye mindenki baszk akart lenni, hasonlóan, mint gyerekkorunkban az indiánosdinál, de akkor egyszerűbben eldőlt az ügy, simán mindig a gyengébbek lettek a sápadtarcúak. És hogy autentikus legyen az egész, már csak egy kommentátort, egy bírót és egy Pavarottit kellett találnunk, mert ugye mi csak rúgjuk a labdát. Meg hátha a kommentátor nem bassza el úgy a számok közti összekötő szövegeket, mint Taki szokta. Gyorsan -mert már kezdtünk berúgni- kitaláltuk még, hogy mi legyen a mezeken, aztán szétszéledtünk.

   És itt külön kiemelnénk Zelenyánszky Balázs -aki egyébként az RTL-Klubnál sportszerkesztő, valamint kosárlabda-kommentátor- nevét, mert neki kellett a mi ötletkezdeményeink alapján megírni a sportos összekötő szövegeket, és felkészülni arra, hogy ha mi elbaszunk valamit, akkor azonnal valamilyen, a helyzethez illő marhasággal álljon elő. Amire szükség is lett.
   Mizsányi Attila pedig tényleg bíró, úgyhogy teljesen autentikusan osztotta a sárga meg a piros lapokat meg a söröket meg az Unicumokat. Iván pedig tényleg nem Pavarotti, de mivel Timur Lenk-koncerten már minden volt, ez nem okozott neki nehézséget. Csak első hallásra.
"-És Iván, te lennél Pavarotti, aki a meccs előtt elénekli a csapatok himnuszát.
- De én nem is tudok énekelni!
- ...
- Aha, értem. Persze."

    Jó, hogy kértek ridert meg minden lófaszt a szervezők, a színpadra egyáltalán nem úgy álltunk fel, mint ahogy rajzolva volt, mert úgy nem kellett az egész színpadot átrendezni. Aztán jött az első nehézség, a kontroll. Fisher, aki elhatározta, hogy most nem hagyja magát, mintegy öt percen keresztül alkudozott a monitorhangosítókkal, hogy mit is szeretne ő hallani. Az alku jobbára a könyörgésből állt, hogy ennenmagából kér egy kicsit. Helyette kapott Dörtiből, Takiból, a szélzajból, általában mindenből, csak magából nem. Később viszont a hangosítók segítettek rajta, tekertek az erősítőjén, amitől fogva kizárólag magát hallotta, az ütemre is csak a dobos mozgásából saccolt.
   Nem jártak jobban a többiek sem. Így viszont olyan volt a koncert, mint amikor a gyanúsítottakat elzárják egymástól és egyenként hallgatják ki őket, hátha a többféle elmondásból kikerekedik valami. Nálunk csak az ellentmondások derültek ki szép számmal. Belülről nem volt túl jó élmény, sőt kimondottan szar élmény volt, viszont ezt a színpadi sörözést/felesezést megtartjuk, mert szépen oldja a zenélés által okozott stresszt. Dosztojevszkij írhatott volna rólunk regényt, a káros szenvedélyek, valamint a bűn témakörében.

   A műsor után valami oknál fogva mégis sokan gratuláltak nekünk, pedig ez volt az a koncert (a sok közül), ami után (ismét) megfogadtuk, hogy rendszeresen próbálunk. Ha mást nem, hát sörfalat állni és tizenegyest. Berúgni.

   És ami pedig a legtöbbet érte a koncerten, a kommentár (élőben persze más volt, de a lényeg).

« vissza