« vissza

... a 2006. április 20.-ai pécsi koncertről.
Képek »

   Olyan katonai. Nem lettünk volna meglepve, ha kiderül, hogy inkognitóban a Nemzetvédelmi Egyetem kihelyezett tagozatának önmagukat egyáltalán nem megtagadó hallgatói hívtak volna meg bennünket. Gyakorlatilag kérésnek álcázott parancsokat kaptunk, részletes utasításokkal, éppen csak piros/kék nyilas térképet nem kaptunk, amin rajta van, hol vannak a sündisznóállások és hol kell körkörös védelemre berendezkedni. Pontosan ettől pontosan eddig lehet játszani (az intervallum 45 perc volt), aki túllépi az időt, azt lelövik. Jó lesz-e ez így? Persze, mondtuk, bár kicsit fáztunk, mert úgy éreztük magunkat, mint aki éppen most kapott visszautasíthatatlan ajánlatot a Corleone család valamelyik tagjától.
   De -gondoltunk bele- a pécsi koncertek jók szoktak lenni, miért lenne ez kivétel. Bár háromnegyed óráért ennyit utazni kissé aránytalan, node utána lesz buli és vélhetőleg fanta is.

   A Zsolnay-manufaktúra mögötti kis utcában gyűltünk össze taktikai megbeszélésre, a helyzet komolyságát mutatja, hogy ezt pontosan a megbeszélt időben tettük, a fene tudja, mikor volt utoljára ilyen, hogy a szervezők által mondott időpontra ne hagyjunk rá bátran fél-egy-két-még több órát. Mintha egy laktanya hátsó falánál lettünk volna, annál a kerítésrésznél, ahol a honvédek dobbantanak valamilyen szórakozás irányába, pl. a 452. sz. italmérő egységbe, csak még nem álltak halomban a használt kotonok. Aztán behatoltunk az ojjektumba.

   Bent a Zsolnay-manufaktúrában nyakbavalót (akin nincs, azt lelövik) és további precíz utasításokat kaptunk, rákerültünk a futószalagra. Kívülről már meghallgattuk az előttünk játszó együttest, hááátttőőőő, bentről viszont, amikor megláttuk a lepukkant csupabeton műhelyrészt, érthetővé vált minden hangzásbeli érdekesség.
   Előjöttek a technikusok, mindenkit precízen bekötöttek, felmikrofonoztak, eligazítottak. Nem teljesen fölöslegesen, de majdnem. Biztosan nekik is megígérték, hogy lelövik őket, ha nem serénykednek látványosan. És ismét kiderült, hogy nem való nekünk a komoly hangosítás, a kontrollt sosem tudjuk úgy lelövetni belövetni, hogy jó legyen.

   Őszintén szólva kicsit több emberre számítottunk, de amikor megtudtuk, hogy a közeli nagyszínpadon közben az EmiRulez nyomja, nagyon becsültük a közönséget. Egy dolgot sajnáltunk, hogy nem tudtuk előre, ki lesz a konkurencia, mert akkor valahogy megakadályozzuk őket a pontos kezdésben, aztán krokodilkönnyekkel a szemünkben csak hallgatjuk a lövéseket.

   Épp mire kezdtünk volna rendesen belelendülni, már vége is volt a koncertnek. Ráadásul a rendes időhúzós, hülyeségeket mondós fajtával nem is próbálkoztunk, hadd férjen bele az időbe minél több szám, de sajnos így sem tudtunk minden kívánságot teljesíteni. Sőt tulajdonképp egyet sem, először az örömzene, utána jöhet a most azt húzzátok el, hogy. Namost erre a második fázisra már nem jutott idő, elnézést kérünk, szacs iz lájf.

    A hadsereg-fíling a koncert után is megmaradt, fizettek, akár a katonatiszt. Utána pedig sajnos csak részt vettünk önmagunk kivégzésén, akárhogy figyeltünk, csak bekaptunk egy sorozatot. Szerencsére csak a pultnál, de a végeredmény közel ugyanaz volt. Tényleg jók ezek a pécsi koncertek, de ilyenkor azért örülünk, hogy Nagy-Magyarország nem katonai realitás, még az esetleg felkínált tartálykocsis kiszerelésű cujka ellenére sem biztos, hogy örülnénk mondjuk egy hirtelen csíkszeredai koncertmeghívásnak, hogy zenéljünk negyed öttől ötig.

« vissza