« vissza

...a 2005. december 5.-ei JATE-klubos koncertről.

    A JATE-Klub nagytermében nem fordulunk elő gyakran. Konkrétan legutóbb három éve, de abban is csak mérsékelt köszönet volt. Viszont most legalább elvi síkon sem történt meg az a hülyeség, amit a szegedi szervezők rendszeresen elkövetnek, hogy tönkreaggódva magukat este nyolcra odahívnak bennünket, aztán még ők csodálkoznak legjobban, ha nincs ott senki, se együttes, se közönség, se technikus.

   Ez most nyugisabbra sikerült, igaz, a szervezés is messziről indított, még nyáron kérdeztek meg bennünket, akarunk-e a JATE-Klubban játszani. Legyintettünk, hogy hát persze, mi lepődtünk meg legjobban, amikor aztán tényleg. Toti, a technikus blazírt arccal fogadott bennünket (valamiért mindig "művész úr"-nak szólítja az együttes tagjait, ebben valószínűleg komoly szerepet játszik, hogy részt vett azon a koncerten, ahol magunkból kivetkőzve ittunk, emiatt elég dicstelenül fejeztük be a jelenést, hogy pontosan hogyan, arra egyikünk sem emlékszik), hogy neki megmondták, hogy ezt a koncertet régóta követelik tőle és ő ezért minden jobb érzése ellenére megtesz értünk mindent, ami tőle telik.
   Ez egy darabig ki is merült a ládákra támaszkodásban és a sztorizgatásban. Megállapítottuk, hogy kispályásak vagyunk, addig nem vagyunk igazi művészek, amíg koncert előtt mindenféle csík porokat nem gyömöszölünk az orrunkba, csak így egyszerűzni sörökkel meg felesekkel milyen snassz már.

   Ez a koncert egyébként a végsőkig kitartásról szólt. Mindenkivel, aki esetleg azon problémázott volna, hogy itt-ott elbasztuk a számokat (ez egyébként komoly kutatás témája lehetne, volt-e már egyáltalán hibátlan koncertünk) közölnénk, hogy örüljön, hogy csak ennyit kúrtunk el.
   Takiról több módszerrel is meg lehet állapítani, hogy részeg-e, ezek egyike, hogy meg kell figyelni, hogyan emeli szájához a sörösüveget. Ha csak úgy lazán sarokra, mint profi kürtös Jerikó után valami düledező palánkhoz a kürtöt, akkor már részeg. Márpedig rögtön a bepakoláskor ezzel nyitott. Csak kicsit aggódtunk, ezt a helyet ismerjük, több irányba is lehet menekülni, meg búvóhelyeket is tudunk.
   Ráadásul ide direkt kértek bennünket, tehát valószínűleg nem ismeretlen az a lehetőség, hogy a koncert mint érdekesség/pörformansz marad meg a köztudatban, nem mint zenei teljesítmény, így végképp nem voltunk idegesek.

   Kis érdekességekkel rendben le is ment a koncert, köszönjük, szeretünk, Szeged, nincs tömeg, nincs frusztráció, csak a művészet maga. Khm. A végsőkig kitartás pedig nem a koncert alatt derült ki hanem utána, amikoris Bárkesz majdnem négykézláb jött ki a dobok mögül, Taki pedig hirtelen megszűnt magyarbeszélni tudni. Ha még öt perccel tovább tart a koncert, komoly bálványdőlés következhetett volna be mind átvitt értelemben, mind konkrétan, szerencsére a csúf vég nem a színpadon ért minket.

   Jó volt ez, na, a kulisszák mögött történtekről pedig feledkezzünk meg, nem az a fontos, hogy hátul az ügyelő izzadva tartja a széthullani készülő díszletet, hanem hogy elöl a reflektorfényben vígan danol a Pillangókisasszony.

« vissza