« vissza

... a 2005. augusztus 16.-i pécsi gólyatáboros koncertről

   Hű, Pécs. Pécs az jó szokott lenni- biztattuk egymást, miközben Dörti -aki tudott egy rövidebb utat az erdőn keresztül- lassan harmadik órája vitt bennünket a fokozatosan felfejlődő sötétségben, a fák pedig egyre keskenyebbre szorították az aszfaltot. Komolyan be voltunk szarva, hogy hirtelen medvék rontanak elő, elgáncsolják a kocsit és mindent és mindenkit felfalnak, miközben mi mozdulni sem tudunk a gémbertől, maximum a szemünket tudjuk majd forgatni.

   Az első komoly megkönnyebbülés a megérkezés volt (már mindenkinek nagyon kellett), a második pedig a helyszín, ahol kaptunk pólót bagollyal, meg valami bonyolult betűszóval, amit senki nem tudott, hogy mit jelent. Még az elejére lett volna tipp (mármint hogy a kezdő P az alighanem Pécs), de hogy a vége mi a görcs, még a főgólyák is csak a vállukat vonogatták, a fasz tudja ebben a nagy átszervezésben/összevonásban, biztosan valami bányász-festő-könyvtáros-menedzserképzés, mert függetlenül attól, hogy ilyen képzésre szüksége van-e egyáltalán bárkinek, ezt lehetett akkreditáltatni.

   Azért az egyetemen maradhatott még a szénből, kifogástalan felszerelés, ilyen helyen ilyen profi cuccal is régen találkoztunk (de az sem olyan hely volt-szóltak most hátulról), még színes reflektoros világítás is, ezigen apám, nézzük meg, mit tud a büfé, mert ott még elcsúszhatnak. De az is rendben volt. Mi meg ugye mindig rendben vagyunk, mondanánk szerényen. Akkor már csak a közönség hibádzhat. Ezen a ponton eltérnek a vélemények, van, aki szerint sokan voltak, van, aki szerint nem. Mindenesetre elég kevesen vették az adást, hogy ez itt egy tánczenekar, udvariasan figyeltek a nézőkkel közepesen foghíjasan elfoglalt a minilelátóról, csak néhány merész vette magának a fáradságot, hogy felálljon, olyan volt az egész, mintha a Timur Lenk vonósnégyes lenne és Bartókot adna elő valami kisváros nyikorgó parkettájú művelődési házában.

   Végül az utolsó két számnál megtört a jég, hirtelen mindenki felállt és felénk tódult, mi készítettük az autogramosztó tollainkat, Taki pedig még pár utolsó számon gondolkodott. Aztán kiderült, hogy eleredt az eső és ezért jött be mindenki a bennünket védő ponyva alá.

   Ami az erkölcsi tanulságot illeti, az jóval a koncert után hangzott el az egyik szervező szájából, akinek Fisher félve megemlítette, hogy nagyon jó volt, meg minden, de a gólyák mintha kissé ...izé... fásultak lettek volna, vagy izé. Á, mondta az illető, ne zavarjon, hogy nem ugráltak, mi például ott ültünk a lelátón és hülyére röhögtük magunkat. Jó, de a gólyák még csak el sem nagyon mosolyodtak, mintha megmondták volna nekik, hogy csak az kap vacsorát, aki végigüli a koncertet.
   Mert ehhez a kiélt cinizmushoz, amit ti nyomtok, kell bizonyos élettapasztalat- hangzott el a kulcsmondat. -Ne várjátok el ezektől a gimnáziumból frissen szabadult idealista társaságtól, hogy fogják azokat a poénokat, aki csak az ért meg, aki már látott rendszerváltást, csalatást és fenét. Egyébként pedig, hogy visszatérjünk a pénzre, sok volt a költségetek, UGYE?

   Kösz, Pécs, nem csalódtunk.

« vissza