« vissza

... a 2005. július 1.-i Fészek Klubos koncertről

   Yo. Nekünk nem jó semmi. Vagy csak okulunk. Volt nekünk régebben afféle klubunk, amit úgy hívtak, hogy Vekker, ami most ajtószalon. Ez egy nagyon rendben levő hely volt, eleinte sokan jöttek, mert mi rendszeresen zenéltünk ott, aztán szinte senki sem jött, talán mert mi rendszeresen ott zenéltünk. Valamiért a vekkeres bulik általában iszonyatos italozássá fajultak, igazi punk életérzés lett volna, ha nincsenek mindenütt ott az ilyen-olyan meredt mutatójú órák, amik akárhova nézett az ember, folyton arra emlékeztették, hogy "a te időd is lejár egyszer".
   Ez az egész klubdolog azért került elő, mert úgy fest, a tulaj vagy szervező vagy ki kedvel bennünket. Már volt egy félresikerült szervezése, valami koncert utáni támolygás közben megkérdezte a szerencsétlen, hogy jönnénk-e még egyszer. Mi azt mondtuk -már amennyire bírtunk egyáltalán beszélni- hogy egyelőre beszélni sem tudunk, nemhogy akár csak másnapig is a jövőbe látni, térjünk vissza a témára később. Az ember ezt valamiért úgy értette, hogy perszehogyne, betett minket az újságba is, mi az általunk nem tudott koncert napján értesültünk a dologról, amikor jöttek a telefonos segítségkérők, hogy pontosan mikor is kezdünk.
   Némi egyeztetés és félreértés-tisztázás után lefixáltuk az újabb időpontot, és mivel már régi ismerősnek számítottunk, az ember szerződést akart velünk kötni, hogy aztán kötbérezhessen.

   A megbeszélt (valami teljesen elmebeteg, 8 órai) időpontban természetesen ott volt mindenki, akinek ott kellett lenni: egy képviselő a klubtól, kettő pedig az együttestől. A klub képviselője csapolt két sört az együttes képviselőinek, akik ilyesformán megnyugodva várták, mikor jön meg a többi együttestag, meg esetleg a közönség, mert jó ideig csak egy külföldi zuhant be, aki valami hegedűs csaj előadására érkezett, az pedig nálunk nincs, bár most már dolgozunk rajta.

   Egy darabig úgy festett, kamarakoncert lesz, csökkentett létszámú együttessel a csökkentett létszámú közönségnek. De a Fészeknek a Vekkerrel szemben megvan az az örömteli sajátossága, hogy kurva kicsi, ezért húsz ember plusz az együttes teljesen megtölti.

   A hangulat azt diktálta, hogy ha már ilyen válogatott értelmiségi -és főleg fizetőképes- közönség gyűlt össze, tartsunk egy beszélgetős műsort, amiben -szemben az effélékkel- mi főleg önmagunkat kérdezgetjük és adjuk is meg rá a választ. Legalábbis eleinte, mert aztán jött a Gépszíjas Szaki és eldurvult az ügy, egyre csökkent az érdekfeszítés, a zene a beszélgetések közti időkitöltésből lassan főműsorszámmá lépett elő, ami talán nem volt olyan nagy baj, elvégre mégiscsak koncertként lett volna ez meghirdetve az esemény.
   A reklám (pisaszünet) után az arányok még masszívabban eltolódtak, Taki egyre kevésbé volt alkalmas a műsorvezető szerepére, mert egyre inkább az improvizáció felé hajlottak el a szövegei, érdeklődve figyeltük, a szokásos helyett most vajon melyik versszakot fogja előadni. De hát egy ilyen élő tévéműsor attól szép, ha spontán. Márpedig mi az előre megírt szövegek elbaszásában igen jók vagyunk. Ha jól láttuk, a közönség sem zavartatta magát attól, hogy a rendezőasszisztens meg a súgógép nem működött.

   Az igazi klubbá váláshoz csupán a feliratot kellene kicserélni a bejárat fölött Fészekről Timur Lenkre. Nehéz lesz, mert kurva hagyomány, de ugye kellő mennyiségű pénzzel minden megoldható, de az meg nekünk nincs. Így marad a hagyományos módszer: addig zenélünk ott, amíg a bezárás szélére nem kerül a hely, aztán cserébe a névváltoztatásért nem játszunk ott többet.

« vissza