« vissza

... a 2005. március 25.-ei Kazamatás koncertről

   Többek között a fórumon is elhangzott a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e menni házibuliba, születésnapra, ilyen maszek helyekre. Mivel mi nem kizárólagos közületi szolgáltatóhivatal vagyunk, ezért mindig azt mondjuk, hogy perszehogy, csak legyen kifizetve, aztán elbazseválunk mink az Állatkert közepén egy csapat páviánnak is, nem probléma, ha a víziló beáll pogózni, még örülni is fogunk. Volt példa már mindkettőre. Mármint hogy voltunk már saját születésnapi meglepetés és játszottunk már emberszabásúaknak is. Bár álmunk, miszerint kizárólag egy embernek játszani, mégpedig egy megfelelően bőkezű olajsejknek, még nem jött össze.

   Ezután az információ után általában csend szokott következni. De most nem. Ez a koncert kezdetén vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor csak nem akart húszegynéhánynál több ember összejönni a Kazamatában. Ide tulajdonképp csak a tulaj kedvéért jöttünk, azért hívott meg, mert szeret bennünket, nem foglalkozva azzal. hogy más is így van-e ezzel. Persze ő örült volna, ha közönség is van, de ha nem, az sem baj. Ez nekünk sem volt baj, egyrészt mert a Kazamata olyan kicsi hely, hogy negyven emberrel már teljesen tele van, másrészt az a húsz ember annyira örült nekünk, hogy mi is nagyon örültünk.

   Kicsit nehezen találtuk meg a Kazamatát, mert az épületen egy kurva nagy "Wella" felirat van, meg minden egyéb, a kocsma reklámja alul helyezkedik el, amit a kerítés gondosan eltakar mindazok elől, akik, nem a megfelelő helyzetből és szögben nézik. Persze -pont a kis méret miatt- lehet, hogy ez is a cél, a családias hangulat. Vagy az elitista kirekesztés, ki tudja, de hát mi bejöhettünk, tehát az előbbi. Vagy az utóbbi.

   Hogy a Dzsungel Könyvéből (Disney-változat, 2. rész) lopjunk, ez olyan hely, amiről csak az tud, aki számít. És hogy ki az, aki számít? Hát aki tud róla. Most már beavatottak lettünk mi is, és ezért a hely hangulatát megdobjuk majd egy kis titokzatossággal. Szabadkőműves páholyt alakítunk, aminek tagjai speciális kézjellel köszöntik egymást és hülyeségeket mormolnak maguk elé. És ez lesz a gyűléstermünk, lesz benne nagy kerekasztal (élére állítva, mert másképp nem fér el), na jó, sok kis kerek asztalka, aztán iszunk és közben szövögetjük világuralmi terveinket. Vagy csak szimplán iszunk, ez majd eldől. Nem tudjuk, Takinak, mint a rend leendő nagymesterének mi a véleménye erről, de alkocsmába (ugye templom-altemplom, kocsma-alkocsma) -ahová az arra érdemeseket helyezik el, ha természetes halállal, pl. alkoholmérgezésben elhunynak- temetkezni stílusos volna.

   Először kicsit azért feszengtünk, mert nem értettük a dolgot, kinek is lesz itt a zene. Mert hát ugye mi arra jöttünk ide, hogy Piliscsabán mindenki szeret minket, lázas tömegek kaparják bele a nevünket a vakolatba a várakozás feszültségét levezetendő, ehhez képest a helyii szűzlányok nem alkottak élő szőnyeget a kocsitól a bejáratig. Vártunk egy darabig, iszogattunk. Aztán amikor a tulaj és pár ismerős középre állt, hogy na most zenét kérnek, akkor kapcsoltunk.

   Felszabadult, vidám kis házibuli kerekedett a dologból, semmi bizonyítási kényszer, semmi feszengés, hogy "ezt csak kicsit basztam el, de na még egyszer, még egyszer, még egyszer, még egyszer, mert hallatszik a felvételen". Igazi klubhangulat, amikor a közönség legalább annyit ad az együttesnek, mint fordítva.
   Ez alatt Taki volt kollégáját is értenénk, aki lelkesen hordta nekünk a tálcányi sör/barack kombinációkat, önfeláldozóan nem törődve azzal, hogy ezzel esetleg rövidrezárja a koncertet. De ezzel a lehetőséggel önfeláldozóan mi sem foglalkoztunk. Pörgés ezerrel, ez főleg a Tűzoltón hallatszott, amit olyan gyorsan játszottunk el, hogy Fisher rögtön a második versszaknál hallhatóan ledobta az ékszíjat és a szám végégig már vissza sem bírta tenni.

   De ez sem számított, semmi sem számított. Testvérek voltunk mindannyian, közösen örültünk egymásnak, már tényleg csak a titkos kézjel hiányzott. Meg a világuralom, de arra még majd visszatérünk.

« vissza