« vissza

... a 2005. március 15.-ei SZOTE-Klubos koncertről

   Régi adósságát törlesztette Szeged, sok-sok vidám és kevésbé vidám JATÉs koncert után végre itt a SZOTÉs is, végre az elit klubba is bekerültünk. Bár igaz, ami igaz, az orvostanhallgatók -valószínűleg a fehér köpeny és élethalálúrság levetkőzése miatt- ritka állatmód tudnak szórakozni, de az ilyesminek mi csak örülünk. Tulajdonképpen az Önakt ötéves szünet utáni koncertjének farvizén bicikliztünk be a Golán-fennsíkra (az elnevezés abból az időkből származik, amikor a SZOTE-Klubot az anyagiak miatt kizárólag az arab vendéghallgatók látogatták). Úgy tudtuk, hogy ez egy fesztivál lesz, ahol fellép majd a Köcsöx nevű zenekar is. Egy ilyen nevű együttessel (ez olyan ütős név, ami mellett szinte mindegy, milyen zenét játszik az együttes és milyen színvonalon) egy programban szerepelni igazi kihívás, azonnal el is vállaltuk a fellépést.
   De nem volt Köcsöx, a fesztiválon két zenekar jelent meg, az Önakt, meg mi. Olcsó élcelődéssel megjegyezhetnénk, hogy így is volt köcsöx, de mi ilyet nem teszünk. Feltolultak az emlékek, régen játszottunk már így, hogy a két együttesnek volt közös része.

   Szeged az utóbbi pár évben a nosztalgiáról szólt, nem volt ez másképp most sem. Régi, hatalmas lealjasodások emlékképei kísértettek bennünket, ahogy mentünk a SZOTE-Klub felé. Lehet, hogy végstádiumban visszatérünk majd ide, egykori hatalmas (mármint relatíve, de akkor is) sikereink helyszínére, kiteszünk egy-egy fotelt a Tisza partjára és ott rezgünk, amíg el nem visz bennünket az árvíz, ami elől nem tudunk elhussanni.

   Komoly meglepetésünkre a SZOTE-klub egész kulturált hely lett, bár a viszonylag korai időpontnak megfelelően (azért mentünk, hogy beálljunk, aztán ezt nagylelkűen ráhagytuk az Önaktra, mi pedig beálltunk a pulthoz, hogy be tudjunk állni) kongott a helyiség. Látszott, hogy a személyzet komolyan veszi a koncertet, a színpad mellett külön monitorkeverés volt, a pultban meg Beck's. Eddig jó. Aztán jöttek az ismerősök, ennél a pontnál kicsit kétségessé vált, lesz-e egyáltalán koncert, mert az ismerősi üdvözlések általában mindenféle felesekkel járnak, amik elől sértés kitérni. Valahogy sikerült járóképesen megúszni a szeretetrohamot, aztán mire mindent feladva elkezdtünk volna komolyan fogyasztani, az Önakt befejezte, muszáj volt abbahagyni az önfeledt szórakozást.

   Szóltunk a keverőembernek, hogy mi szövegcentrikusak vagyunk, igyekezzen úgy keverni, hogy lehessen érteni, amit Taki mond. Azért hangsúlyoztuk ezt, mert az Önakt műsorából csak a hangulat jött le, ha hallás után le kellett volna írni a dalszövegeket, valószínűleg csak az énekes lett volna az egyetlen esélyes. A jóindulatú technikusok bólintottak, folyamatosan figyelemmel kísérik majd az eseményeket és korrigálnak, ha kell. Nem tudjuk, kívülről milyen hatása volt mindennek, belülről csak az érződött, hogy folyamatosan változik a hangzás és sosem a jó irányba. Persze az is lehet, hogy a keverés állandó volt, a romlás pedig másnak tudható be. Mi gyanakszunk mindenre és mindenkire, mint Poirot, csak mi magunkat sem felejtjük ki.

   De a nosztalgiába az is belefér, hogy kegyetlen szar koncertet nyomjunk a valamiért ettől teljesen függetlenül hihetetlenül jól szórakozó közönségnek. Hát még ha azt is beleszámítjuk, hogy ez a koncert nem is volt olyan kegyetlenül szar. Hm, nem is volt ez szar egyáltalán. Sőt, ha belegondolunk, egész jó volt. Öööszóval egy kiváló koncertet sikerült adni, amit egészen jól tolerált mindenki felette hálásan fogadott a műértő közönség, köszönjük.

   Előre szólunk, hogy -mivel ez egy _jó_ koncert volt- a következő kettő, de legalább egy szegedi koncert egyszerűen borzalmas lesz, úgy jöjjön el mindenki.

« vissza