« vissza

... a 2004. október 22-dikei Rádió Café Kilencvennyolchat Lounge-s koncertről

   Zupagút.
   Viszonylag hosszú kihagyás után gondoltuk úgy, hogy többszöri feloszlás és újjáalakulás után -amelyek az együttes személyi összetételét végülis nem érintették- újból közönség elé merészkedünk. Gondoltuk, hogy kihasználjuk azt is, hogy közben ősz lett, hideg lett, csak könnyebben lejönnek az emberek a pincébe, ott meleg is van, szesz is van és talán ezekért elnézik nekünk, hogy még zenélünk is. Azt persze igyekeztünk titkolni, hogy egyszercsak belépő is lesz. Egyébként sokan megígérték, hogy jönnek.
   Rutinos öreg rokkerek erre csak lemondóan legyintenek, mi is régóta ismerjük a tízhuszas buszt, amivel majd megjön a sok vendég, de ami valamiért az istennek sem akar befutni. De most nem így történt. Ráadásul végeztek a tér meg az utca burkolásával, így az érkezőket nem egy mindenre elszánt exkavátor fogadta.

   Bár a nyitás kicsit nehézkes volt, ismét belefutottunk az "aztmondtátokhogyleszmikrofon" vs. "aztmondtátokhogyhoztokmirofont" ügybe. Végül került mikrofon, csak a csatlakozó nem stimmelt, egy lyuk, vagy három pöcök, az nem mindegy. De az erősítőember (aki nem az eredeti erősítőember volt, hanem egy beugró, ezért fogalma nem volt, mi hol van) bátorítóan közölte, hogy rajta van a problémán. Igyekeztünk biztatóan mosolyogni, aztán amikor elfordult, lemondóan legyintettünk és mentünk a pulthoz sörért.
   De tényleg kerített mindent, meg emberek is jöttek jócskán, mi csodálkoztunk erősen, hogy tán unikumakció van vagy mijafasz. Egyre többen lettek. Még többen lettek. Ejha! Hát zenéljünk. A kafélanzs akusztikája szemernyivel nem lett jobb, mint múltkor, viszont több volt benne az ember, az pedig jó csillapítóközeg. Ennek ellenére a hangosítás végig elég érdekes volt, belülről leginkább úgy tetszett, hogy tengeralattjáróban játszunk. Néha fel-felbrummog a motor, a merülés miatt sercegés, recsegés-ropogás, illetve az elmaradhatatlan pingelés és persze az állandó csővisszhang.

   Aztán mint egy fos hollywoodi filmben -ahol a megható résznél hirtelen öt percre pillanatálljt nyomnak a háborúnak, hogy a főhősnek ne üvöltve kelljen szerelmet vallania a folyamatosan tölcsérező kedvesnek- mindez valahogy elmúlt. Innen kezdve nem értjük az eseményeket, valahogy jó lett minden, a mi hangulatunk, a közönségé is, a... a minden. Jó, persze, basztunk el sok mindent, de még az sem volt baj. Kirájj.

   És most kaptunk komoly segítséget abban is, hogy a közönség hogyan élte meg az ügyet.

   "nos hát ez nehéz ügy, mert nem egyedül voltam, hanem nagyobb társasággal (tesó66 + barátnő, jófej, Ember, Kakuk Marci, nemtudom, kopasz, eztsetudom, még nagyobb kopasz, aztán még mások, idővel az asztal alatt is új arcok) ráadásul meghívásra érkeztem+ korlátlan italfogyasztás (egy régebbi meghívásért cserébe, nem vagyok potyaleső) ezzel együtt sikerült valami félismerős sörét meginnom véletlenül, amiből kisebbfajta tömegverekedés kerekedett de végül nem emiatt zuhant rá az asztalunkra valaki és sodorta magával az összes poharat meg engem és áztatott piatócsába újfent csak engem + az összes kabátot hanem mert néha kijártunk pipázni a bejárat elé amiért is sandán nézett ránk a személyzet, így engesztelésül újabb söröket rendeltünk vesztünkre de azért figyeltem a zenére is, mert szerintem jó volt, kifejezetten élveztem, csak az összekötő szövegeket nem annyira, meg az ismétlődő gesztusokat. Élő rockdizsi :) semmi új, de az legalább lelkesen és elég pontosan előadva + a rajongótábor (törzsközönség?) is baromira beindult, ez látszott és én ezt szeretem nézni. Szóval nem jutna eszembe magamtól ilyen zenéket hallgatni asszem, de ha garantáltan forró bulit akarok, akkor Timurlenken a helyem, az tuti. Ja, és a szövegeken is vigyorogtam gyakran - ez is egy dicséret."

   Mondjuk mi, hogy jó buli volt.

« vissza