« vissza

... a 2002. február 22-i Vekkeres koncertről

   Há! Farsang! Készültünk is, mint állat. Mindenki néger lett. Először néger dzsesszzenészek akartunk lenni, mint mondjuk a boldogult emlékű Count Basie- vagy Duke Ellington-féle bigband muzsikusai, de aztán az akut zakó- és zenélnitudáshiány miatt inkább a rasta-stílus mellett döntöttünk. Taki szerzett egy csomó hawaii-inget, barna festéket, aztán összegyűlve iszonyú röhögések közepette kentük be egymás képét.

   Taki úgy nézett ki, mint egy elhízott jamaikai taxisofőr, Janó egy elbaszott zambiai benzinkutasra hajazott, Sógor úgy festett, mint Szandokán szenegáli jobbkeze, csak a kés hiányzott a fogai közül. Jetire hiába kentünk egy flakon hajzselét, nem akart rasztásodni a haja, ő leginkább egy sokat szoláriumozott Gojko Miticre emlékeztetett, Fisherről pedig egyszerűen nem lehett eldönteni, hogy vudu varázsló-e, vagy cirkuszi ló. Egyedül Dörtinek sikerült többé-kevésbé autentikus kinézetet elérni a nagyon fasza zöld-sárga kötött sapkájával, de ezen már nem problémáztunk.

   Lezúdultunk a Vekkerbe, ahol konstatáltuk, hogy több ismerősünk nem köszön. Ennek mondjuk a jól sikerült maszkírozáson kívül lehettek más okai is. Várakozásainkkal ellentétben a Testi Egyenleg (A.E. Bizottság Emlékzenekar) még javában nyomta az ipart. Nem baj, jól zenéltek, tetszett. Még jön a Waszlavik Gazember negyven percet -gondoltuk- addig csak nem rúgunk be ordenáré módon. De tévedtünk. A Testi Egyenleg még jó darabig zenélt, utánuk Waszlavik csak jó húsz perc múlva kezdett, valószínűleg azt az egyszem szintetizátort tartott olyan sokáig beállítani.

   Az ember ízlése általában hosszú idő távlatában, feltűnés nélkül változik. Aztán egyszer csak észreveszi, hogy nem élvezi annyira a Bud Spencer-filmeket, valamiért a Lolka-Bolkán sem tud olyan jókat nevetni, Manócska Mazsolának mondott bölcsességei is inkább szájbarágós köcsögségeknek tűnnek. Axl Rose valamiért megszűnik jó fej lenni, a Duran-Duran-Cure ellentét is kezd érthetetlenné válni. Ez úgy tíz évbe telik. De most az eddig kedvelt Waszlavik Gazember ötven perc alatt lett visszataszító figura. Már másnap fél egy felé járt, amikor kezdtek jelei mutatkozni annak, hogy a Mester előbb-utóbb távozik a színpadról. Sajnos annak is kezdtek mutatkozni a jelei, hogy mások is unják a tésztát, mert szépen lassan fogyott a létszám. Ezt az önkéntelen rímet be fogjuk emelni valami nótába. Legsajnosabban pedig annak már nem is csak a jelei mutatkoztak, hogy közben kedvetlenre és maflára (értsd: merevre) ittuk magunkat.

   Tulajdonképpen már mindegy volt. Azért még felálltunk a színpadra, körülbelül olyan erőfeszítéssel, mint Stallone a ringben a sokadik menet közben a Rocky akárhányban, sajnos bennünket nem Hollywoodban rendeztek, sejtettük, hogy nem lesz itt happy end. Egy nagyon enervált, nagyon fáradt, sok-sok pisaszünettel, tököléssel tarkított koncertet adtunk, amit kizárólag a törzsközönség értékelt. Dörti még az elején vagy két húrt is szakított, vagy egyet cserélt ki kétszer, mindenesetre rengeteget tökölt a gitárjával, mire kész lett, Sógor indult el, hogy mosmán pisálnia kell. Taki kétségbeesetten verseket kezdett el mondani, de mielőtt befejezte volna, Jeti leóvakodott a színpadról sörért, a visszatérő Sógor helyett pedig Janó tűnt el a budi irányába. Satöbbi, satöbbi. Közben pedig zúgott a "Káááppposssztáááásnééééé...!!", amit a hűséges zsámbéki rajongók egy része valamiért még mindig élő és aktuális számnak gondol.

   Végső soron nem lett volna rossz a buli, csak ez az átkozott kötelességtudás tette sírba az egészet. Ha -sajnos eléggé- régi önmagunk lettünk volna, akkor vagy fel sem megyünk a színpadra (rohadjon meg a színpad ott, ahol van, nem szökik el, majd felmegyünk rá, ha kedvünk tartja), csak iszunk tovább szilajul, vagy ha fel is megyünk, abszolúte nem zavartatjuk magunkat holmi ritmustól, meg összhangtól, meg ilyen marhaságoktól. A zenekar fejlődésének következő lépcsője szükségszerűen az lesz, hogy ezeket a felvett kispolgári manírokat levetkőzzük. Csak figyeljetek.

« vissza