« vissza

... a 2002. február 18-i JATE-Klubos koncertről

   Semmi különös. Ezeknek a JATE-Klubos koncerteknek a jelek szerint van egy kialakult rendje, amit egy szigorú szertartásmester felügyel. A különbség a koncertek között csupán annyi, hogy a közönség létszáma változik a minimálistól a viszonylag kevésig attól függően, hogy mikor rendezik a koncertet, pl. hétvégén elég reménytelen az egész, mert mindenki hazamegy kimosatni az összegyűlt koszos zsebkendőit, vagy malacot ölni, ki mit.
   Szóval valamiért mindig korán kellene kezdeni, ez alatt a kilenc-fél tíz értendő, és marha hamar be kellene fejezni, ez alatt pedig a max. tizenegy. Ha valaki nem ismerné JATE-Klub átlagos közönségét, most elmondjuk, hogy a szorgalmasabbja úgy tíz felé megy le, mert nem szereti a tolongást, de a döntő többség este tizenegykor még otthon tollászkodik. Szóval ez is vidám zártkörű rendezvénynek indult, amin csak a kiválasztott, illetve gyanútlanul ott kódorgó kevesek vesznek részt. Már a Timur Lenk tagjain kívül, akik szintén ott szoktak lenni, testben legalábbis.

   Hosszas pöcsölés után -egyenként mentünk pisálni, mire az utoló végzett, az elsőnek ismét kellett, de most már szarni, stb.- elértük, hogy az idő már fél tizenegy felé járt, kezdett gyűlni a nép. Közben a szervező a haját tépte, hogy mileszmá, de megnyugtattuk, hogy hánynunk egyelőre nem kell. Nagy nehezen felvonszoltuk magunkat a színpadra, a büfépulttól is elég nehéz volt elszakadni. Feltankoltunk mindenféle korsó sörökkel, aztán szinte azonnal jött az első nagy pillanat, mikoris Fisher a bejelentett Sajtott evett Józsika helyett mindenáron az Egy tál dödölét akarta elkezdeni, igaz, azt több verzióban is megpróbálta, végül Dörti világosította fel, hogy nem úgy van a. Majdnem menten vége is lett a koncertnek. Olyan már történt, hogy két szám után elmenekültünk, már amennyire a részeg botladozást annak lehet nevezni, de hogy rögtön az első szám előtt meghiúsuljon egy koncert, a világtörténelemben alighanem mi nyújtottuk volna az első példát.

   Végül csak nem sikerült az úttörés, további komolyabb úttévesztés nélkül vészeltük át a koncertet. Dörti ügyesen a plébekkszám alatt ment el pótpisálni, a Sógor viszont akkor, amikor már nagyon rájött, függetlenül a műsorszerkezettől, ezért volt középtájt egy kínos kis petting, amit azért sikerült kibekkelni. A végén volt némi vita, hogy folytassuk-e, mert volt ott számos mazochista perverz, aki szeretett volna még hallgatni bennünket, ám Taki bölcsen úgy döntött, hogy most tényleg vége. Ahogy ő indokolta, még a csúcson kell abbahagyni, ha még tíz percet játszunk, akkor sokkal szégyenteljesebben fejeztük volna be a sörcsapból kifolyólag, így viszont még valamennyire emelt fővel távozhattunk.
   Nem volt rossz, bár bennünk dolgoznak még az ősszegedi emlékek, amikor a nevünkre több százan is tódultak be a terembe. Ma ez egy nagyságrendet csökkent, de mi ezt is értékeljük, fő, hogy magunkon kívül van még, aki szeret bennünket, na nem úgy, hanem emígy, bár úgy sem lenne rossz.

« vissza