« vissza

... a 2001. március 30-i Vekkeres koncertről

   Vissza a gyökerekhez. Akárcsak több más, hasonlóképpen neves zenekar, a Timur Lenk is képes volt végrehajtani azt a bravúrt, hogy a világkörüli turnékat, húszméteres aranyozott Cadillacban fetrengést, lerázhatatlan rajongó- és sajtótábort, satöbbit otthagyva kis klubzenekarrá fejlődjön. Ezen a szinten az együttesek már nem foglalkoznak azzal, hogy egy Wembley megteljen a közönséggel, nem fontos, hogy a pirotechnika tizedmásodpercre klappoljon, és hogy időben leeresztik-e a színpad fölött lebegő helikopterekből mind a száz meztelen háttértáncosnőt, a habostortákat és a húszméteres, felfújt műfaszt. Ilyenkor a csapat betelepszik egy meghitt kis kocsmaklubba az ínyenc közönség elé és azt a régi, meghitt önmagát nyújtja, ami induláskor, a pincepróbák idején volt a sajátja.

   Hát ez most tökéletesen sikerült, a leghabzóbb szájú ellenségünk sem foghatja ránk, hogy nem nyújtottunk olyan élményt, mint anno Szegeden valamelyik hétfői Mandleres buliban. Csak akkor a közönség volt más. Akkor, régen a közönség nem olyan volt, mint most. Mert a mostani közönség össze sem volt hasonlítható az akkorival. Ott és akkor a közönség a zenekarral teljesen szinkronban aljasult le a sörcsapból és a hubertuszos üvegből kifolyólag. Nem úgy, mint most. A közönség létszáma kb. azonos volt a Mandleres koncertekével, mondjuk a Mandler harmadakkora volt, mint a Vekker, szóval ez az embertömeg kényelmesen lötyögött a helyiségben. Kicsit változott a helyzet, amikor -ki tudja, hogyan, miért- egy busznyi szerencsétlen olasz középiskolás szabadult be, őket a koncert kezdetén azonnal üdvözöltük és később sem hagytuk, hogy lankadjon a figyelmük ("Maradona volt a legjobb, hajrá!") . Ennek ellenére úgy tűnt, valamiért nem szerettek meg bennünket, később le is léceltek a gyávák.

   A koncert hangulatát nagyban emelte néhány régi zsámbéki ismerős, akik -alapjában tulajdonképpen nem túl nagyot tévedve- úgy gondolták, hogy ez a Timur Lenk még az a Timur Lenk, és folyamatosan követelték a régi számokat, illetve legfőképpen a Káposztásnét, később kizárólag a Káposztásnét, de igen erőszakosan. A koncert ment a maga megszokott útján, egyre növekvő elfogyasztott sörmennyiség, egyre csökkenő precizitás, egyre csökkenő közönséglétszám. A kemény magot viszont ki sem lehetett volna robbantani a Vekkerből, ők már kezdték megkaparintani a mikrofont is, a záró mana-mana a "Káposztááááásssssnéééé!" felkiáltással kezdődött, folytatódott, majd meglehetősen hamar végződött.
    Taki, akinek az elfogyasztott alkohol hatására egy báva félmosolyban már annyira rögzült a mimikája, mintha gyorsan száradó csónaklakkal kenték volna be az arcát, képtelen volt kordában tartani az eseményeket, ezért beállt a nézőtérre és próbálta kitalálni, hogy ki is ő egyáltalán, és tulajdonképpen hol van. Fisher, aki erősen unta már a "Káppposztásnéééééé" farkasvonítást, félhangosan közölte a mikrofont éppen birtokló csajjal, hogy "Aranyom, takaroggy, nekem családom van, nem szeretném, ha az újságból kellene megtudniuk, hogy feltoltam neked a mikrofont állványostul". Dörti és Sógor azonnal látták, hogy ez ritmikailag sehogy nem passzol a kísérethez, sőt, azon a napon nem is fog már, ezért kezdtek elpakolni, Janó még tett egy tétova kísérletet a folytatásra, aztán csatlakozott hozzájuk.

   Szóval elég dicstelen volt ez a koncert, bár nosztalgiázásnak tökéletes. A Vekker tulaja terepszínű arccal ült egy sarokban, és azt próbálta kitalálni, hogy a törzsfejlődés folyamán az együttes miképpen tért el ennyire a főemlősök ágától. Csapek pedig szemünkre hányta, hogy ő, mint őszinte, kőkemény rajongó, nem ilyen kurta-furcsa koncertbefejezést várt volna tőlünk. Pedig már több ilyen is volt, a Timur Lenk ugyan redundáns csapat (azaz egy tag teljes hiánya semmiben nem befolyásolja a nyújtott zenei élményt), de két tag kiesése (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) már kritikus. Hát, bocsesz. De legalább nem volt tumultus a sörcsapnál.

« vissza