« vissza

Kovács Benedek csodálatos utazása a Paradicsomba

   Éles sivítással hasított a fékezés hangja az egyébként csendes éjszakába. A fékpofák hosszú másodpercekig súrlódtak, fém evett fémet és az anyag e szörnyű önpusztítása elviselhetetlen visítással járt. Aztán egy puffanás, csontok törtek olyan hanggal, mint a perec, ha rálépnek. A kocsi egyet pördült és megállt. A kerekek között ott hevert Bánhídi László negyvenhét éves előadó, vagyis egészen pontosan az, amit maga után hagyott ezen a világon. Leginkább egy véres rongycsomaghoz hasonlított.

   Kovács Benedek ma is - mint mindig- korán kelt. Pedáns ember lévén nem szenvedhette sem a lustaságot, sem a késést. Az egyetlen ember, akinek ezeket a bűnöket meg tudta bocsátani, az ő fiatal felesége volt. Kovács Benedekné, vagy ahogy mindenki nevezte, Gizike, most is még ágyában feküdt, és ez Kovács Benedeket egyáltalán nem bosszantotta. Sőt, amikor a nyakkendő megkötése közben rápillantott az alvó nőre, elérzékenyült mosoly áradt szét az arcán. Ezt a reakciót is csak ifjú felesége tudta kiváltani a komoly természetű férfiúból. "Csak aludj, kicsi feleségem! - gondolta - Ma Nagy Utazás vár rád!"
   Néhány akkurátus fésülködő mozdulat után - melyek alapvető célja a kopaszodó fejbúb elfedése volt - Kovács Benedek kilépett a hűvös városi reggelbe.Munkahelyéig, az Éden Utazási Iroda kerületi fiókjáig mintegy fél óra volt az út, ennek felét villamossal tette meg. Az Éden Utazási Iroda egyébként nagy múltú cég volt, tizenkét fiókirodával és százötvenhárom alkalmazottal az ország nyolc nagyvárosában. Arról, hogy a cég alkalmazottainak száma tegnap este fél tizenkettő után öt perccel százötvenkettőre csökkent, Kovács Benedeknek fogalma sem volt ezen a reggelen. Szokásos kimért lépteivel tette meg útjának utolsó szakaszát, mint ahogy azt huszonkét éve minden hétköznap reggel megtette. Leszámítva persze azt a kettő hétköznapot, amelyet a házassága után vidéken töltött feleségével nászút gyanánt. Kovács Benedek úgy vélte ugyanis, hogy erkölcs elveit nem rúghatja fel semmilyen okból sem. Elvei pedig úgy diktálták, hogy a földi élet alapvető célja a tisztességes munka és nem pedig az örömök hajhászása. Karrierjével eleinte jól haladt az utazási irodánál, de aztán a fiókvezetői állásnál elakadt. Kovács Benedek nem tudta, de az igazság az volt, hogy főnökei tulajdonképpen megijedtek tőle. Az ő számukra ugyanis a jobb állás, a több pénz elsősorban azt jelentette, hogy az élet gyönyörei egy magasabb szinten nyílnak meg előttük. Így teljesen érthetetlen és ijesztő volt számukra a lelkiismeretes, ráadásul akkor még fiatal férfi viselkedése, aki miközben fokozatosan előbbre jutott a hivatali ranglétrán, ugyanolyan puritán módon élt és még csak jobb nyakkendőket sem vásárolt. Nem járt szörfözni, a főnök születésnapjára rendezett garden partyn sem jelent meg. Így akadt meg hivatali pályafutása tizenhét évvel ezelőtt. Furcsa viselkedésének okát mégcsak ki sem deríthették, mert Kovács Benedek nem állt baráti kapcsolatban a munkahelyén, és nem is igyekezett ilyet kialakítani. Általában mindenki rideg és nagyon kellemetlen embernek tartotta. Nem értették őt, hiszen nem tudhatták, hogy Kovács Benedek nem erre a világra tartogatja vágyait.

   A párnán végighúzódó vékony fénycsík elérte a szemét, és Gizike felébredt. Kellemes álma volt. Egy óriási tenger partján szaladt, lábai hol a nedves homokra toppantak, hol pedig pici fodros hullámok közé csattant mezítelen talpa. Nem csak a talpa volt mezítelen, hanem egész harminckét éves, gyönyörű földi teste is, és teljes egészében szabadnak érezte magát. Szabadnak és függetlennek, mint amilyen régen, fiatal lány korában volt.
Ebből a varázslatos álomból ébredt fel. Az első dolog amit megpillantott, férje zakója volt. Egyszerre leolvadt arcáról az üdvözült mosoly. Aztán hitelen újra felragyogott, de immár még sugárzóbban: "Hiszen ez nem álom! Ma utazom! - gondolta - Igen, ma utazom a Paradicsomba!"
   San Lorenzo szigete villant föl előtte, vagyis tulajdonképpen egy kép, amilyennek a prospektusok alapján Gizike a szigetet képzelte. San Lorenzo egy kis darab szárazföld volt a Karib-tengeren. Mintegy tíz éve, hogy az első szálloda megépült itt, és bár azóta gombamód elszaporodtak a turisták, valamint az etetésükre és itatásukra szolgáló építmények, San Lorenzo még mindig őrzött valamit eredeti bájából. A világ nagy utazási irodái valóságos háborút folytattak, hogy utakat szervezzenek ide annak a néhány kiváltságos személynek, akik a borsos költségeket állni tudták. Mivel a sziget kormányzójával folytatott tárgyalásokon az Éden Utazási Iroda igen jól szerepelt, jónéhány szállodai férőhelyet magáénak tudhatott. E jónéhány hely egyike várt holnaptól Kovács Benedekné Gizikére.
   "Utazzon velünk a Paradicsomba!" Ez volt a san lorenzói út reklámszlogenje, amely ott díszelgett a prospektusokon és az irodák kirakataiban elhelyezett óriási, színes plakátokon.
"Ma utazom a Paradicsomba!" - gondolta elégedetten Gizike. - "És teljesen egyedül!" - tette hozzá boldogan.

- Laci meghalt! - ez a mondat volt az, ami Kovács Benedeket végülis kizökkentette gondolataiból. Az, hogy soha nem köszönnek neki a beosztottai, már régóta nem tűnt föl neki. Tulajdonképpen mélyen megvetette őket. Ő sem köszönt nekik soha.
- Laci meghalt! - hallotta újra. Egy női hang volt. Zokogás. Kovács Benedek végre arra fordította fejét. Beosztottait látta, amint egy íróasztal körül állnak lehorgasztott fejjel. Néhányan - elsősorban a titkárnők - sírtak. Az íróasztal Bánhídi László néhai előadóé volt.
   Kovács Benedek az órájára nézett. Pontosan tíz óra volt. A munkaidő elkezdődött. Kovács Benedek egyébként sem bírta a nyílt érzelemnyilvánítást.
-Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha nem vették volna észre, tíz óra elmúlt. Esetleg méltóztathatnának dolgozni is a Tisztelt Kollégák!
   Döbbent csend fogadta Kovács Benedek szavait.
- Főnök Úr! Hát nem érti?! - egy fiatal előadó emelte fel szavát - Bánhídi Laci meghalt!
Újra feltört a női zokogás. Még soha senki nem mert ellentmondani a főnöknek. Kovács Benedek felvonta a szemöldökét:
- Bánhídi úr nekem is régi jó kollégám volt. Annak idején vele kezdtem a szakmát. A halálhíre engem is mélyen megráz, de ez még nem ok arra, hogy ne dolgozzam. Az első ügyfeleink is hamarosan megérkeznek. Ők bizonyosan nem értenék meg, hogy maguk itt gyászolnak. Az életnek és a munkának mennie kell tovább. Az iménti minősíthetetlen hangot pedig senkitől nem tűröm.
   Kovács Benedek a maga részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést és gyűlölködő pillantások kereszttüzében elvonult irodájába. Az persze nem volt igaz, hogy beosztottjának a halála megrázta, és ezt mindenki tudta, beleértve önmagát is. "Biztosan megint részeg volt." - gondolta magában. Ezt a sejtését igazolni látszott egy beszélgetésfoszlány is, amelyet ebédidőtájt csípett el két beosztottjának társalgásából.
- Tegnap együtt ittunk a Lacival, meg néhány haverral - mesélte az egyik. - Nagyon ki volt akadva valamiért. Azt hiszem, ez az új program tett be neki, tudod, ez az "Utazzon velünk a Paradicsomba!", aminek ő lett az előadója. Azt magyarázta, hogy végigdolgozta az egész rohadt életeét, mint egy állat, és mégsem tudott soha ilyen helyre elmenni. - a férfi felsóhajtott.
- Meg hogy soha nem is lesz annyi lóvéja, hogy elmenjen egy ilyen klassz helyre.
- Én is azt hiszem, ez tett be neki. - mondta a másik. - Tudod, Pisti kísérte haza tegnap este. A házuktól tíz méterre már hagyta, hadd menjen egyedül... Szegény Laci! Tudod, mik voltak az utolsó szavai? "Utazzon velünk a Paradicsomba! Utazzon velünk a Paradicsomba!" Ezt ordibálta. Meg azt, hogy "A Kurva Anyátok, Szemetek!"

   Kovács Benedek a szokásos időben, fél hétkor ért haza. Ifjú feleségét nagy készülődésben találta.
   "Végre megkapja az én kis takaros feleségem azt, amire oly nagyon vágyott!" - gondolta. Magával az úttal kapcsolatban valahol mélyen ellenérzései voltak, talán túlságosan is hívságos dolognak érezte azt, hogy emberek ilyen távoli helyekre utaznak, és ott keresik a boldogságot. Úgy gondolta, aki tisztességesen és szerényen él, az boldog lehet, bárhol is van. Nem beszélve arról, hogy Kovács Benedek mélyen vallásos nevelést kapott és komolyan hitt valamilyen mennyország lézetésében, ahol a tisztességes és becsületes meberek elnyerik majd jutalmukat. A tisztes életről alkotott elképzeléseiben központi szerepet játszott játszott a munka és a szerény vallásosság. Ezt a nézetrendszerét apjától örökölte és teljesen helyénvalónak találta. Apja - aki egyébként szintén haláláig ehhez a felfogáshoz tartotta magát - jellemző módon nagy rajongója volt Nursiai Szent Benedeknek és egyetlen fia névadójául is őt választotta.
   Kovács Benedek sehogy sem tartotta elveivel összeegyeztethetőnek, hogy ő is - balga lelkek módjára - valahol egy távoli, egzotikus, de mégiscsak földi tájon keresse az igazi boldogságot. Ám feleségének - akit minden elvével ellentétben kényeztetni igyekezett - eszébe sem jutott felróni viselkedését.
   "Hiszen olyan bájos és fiatal még!" - gondolta elnézően most is, amint Gizike boldogsággal vegyes kétségbeeséssel próbálta rengeteg ruhája közül kiválasztani azokat, amelyeket magával visz.
   A repülőgép délután fél négykor indult. A délutáni csúcsforgalomban a taxi csak araszolva haladt előre.Gizike rendkívül ideges volt, izgult, hogy elérje a gépet. Mégis egyszercsak valami bizonytalan érzés kerítette hatalmába. Az érzéshullám valami furcsa keveréke volt a szomorúságnak és valamilyen sosem érzett kéjes boldogságnak, és miután elmúlt, egyetlen gondolatot hagyott maga után. Gizike egy picit megrázkódott, majd férjéhez bújt:
- Nem gondolod, Benci, hogy a nagy utazások az egész életet képesek megváltoztatni?
Kovács Benedek kihúzta magát az ülésen, kicsit feszengett felesége bizalmas viselkedése miatt itt a sofőr szeme láttára.
- Nem, drágám. Nem gondolom. - mondta komoran.

   Aznap Kovács Benedek tizenkét év óta először egyedül aludt otthon. Éjszaka hajnali két óra felé álmot látott. Pálmafák vették körül álmában, valahonnan távolról zene szólt. Nagyon-nagyon kellemes muzsika. Kovács Benedek talpa alatt puha talajt érzett, mondhatni ruganyosat. Minden közeli dolog - a fák, a madarak - rendkívül éles kontúrokkal bírtak, míg távolabb nézve minden pasztellszínű és homályos volt. Kovács Benedek körülnézett. Egy óriási égszínkék tenger partján állt, amelyben az volt a furcsa, hogy a víz és a part találkozásánál nem a víz, hanem a part fodrozódott.Szemben a fák közül állatok bukkantak elő, oroszlán, majom, antilop, de furcsa módon egy őz és egy tehén is. Az állatok vidám hancúrozásba kezdtek a parton. Kovács Benedek pedig egyre nagyobb késztetést erzett szaladni. Szaladni be a buja őserdőbe. Rohanni kezdett. Futás közben lombos ágak, nagy levelek csapkodták az arcát. Az erdőben széles sáv nyílt, és ő a közepén szaladt tovább. A távolban valami földöntúli fény ragyogott. Rohant, rohant a fény felé. Közben mégsem örömöt vagy vágyakozást érzett, hanem valami mélységes csalódottságot. Rohant, rohant és szorongó félelme egyre nőtt. Ekkor látta meg, hogy a távoli fényből két pont kiválik és őrületes sebességgel közeledik. Egy autó fényszórói. Igen. Egyre sebesebben száguld felé. Kitérni már nincs idő. Iszonyatos fékcsikorgás. Kovács Benedek előtt lassan elsötétül a világ, de utolsó pillantása megakad a sofőrön. Egy fiatal, szőke férfi volt az, arcán ördögi vigyorral. Mellette Bánhídi ült.
   Kovács Benedek saját ordítására ébredt.

- Parancsonak kávét? - a stewardess hangja ébresztette fel álmodozásából Kovács Benedekné Gizikét. Természetesen parancsolt kávét és elfogadta a mellé kínált aprósüteményt is. Miközben a felhőket csodálta, újra San Lorenzóról kezdett álmodozni.
"Ilyen színű lehet a tenger is, mint az ég..." - gondolta Gizike, aki tengert eddig csak fényképen vagy tévében látott. Ezen el is gondolkodott: "Utazhattunk volna, pénzünk lett volna rá, járhattuk volna a világot."
   Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy mennyi szép dolog lehet a világban, amelyet még nem látott, és talán nem is fog látni soha.
   "Na persze" - gondolta - "hiszen Benedek mindig olyan lelkiismeretes, úgy kötődik a munkájához! Na és persze hozzám." - tette hozzá.
   Ekkor vette észre, hogy figyelik. A szemközti ülésen egy jóképű, szőke, fiatal férfi bámulta őt kitartóan. Gizike elpirult. Zavarában újra az ablak felé fodult, és tekintete elmerült a távoli kékségben. Ekkor hirtelen úgy tűnt, hogy látómezejének sarkában valami hirtelen surranással eltűnik egy felhő mögött. Visszakapta a tekintetét és körbenézett az utasok között, hátha valaki más is látta azt a valamit. Az utasok azonban nyugodtan ültek helyeiken. A szőke férfi még mindig őt bámulta.
   "Eh! Teljesen hülye vagyok!" - intézte el a dolgot magában Gizike és belemélyedt a magával hozott romantikus szerelmesregénybe.

   "Rohadt egy álom volt!" - gondolta Kovács Benedek ebéd utáni kávéját iszogatva. Ez volt az egyetlen szenvedély, melyet engedélyezett magának: ebéd után egy kávé.
"Nem elég, hogy megszabadultam ettől a lusta, bohém Bánhíditól, most még álmomban is kísért! Meg az a furcsa táj..." - folytatódtak gondolatai. - "Nyilván Gizike utazása, a készülődés, az idegesség, az volt az oka. Túlságosan felizgattam magam." - intézte el magában, és maradék kávéját is a csészében hagyta.
   Délután az "Utazzon velünk a Paradicsomba!" nevű programmal foglalkozott, hiszenBánhídi halála után ez is rámaradt. Ez a munka nyomasztotta egy kissé.
   "Mi az, hogy ez tett be neki ?!" Nézegette a prospektusokat: "Szállodák, pálmafák, tenger... Végtére is elég vonzó táj..." Hirtelen eszébe jutott az éjszakai álmában szereplő tengerpart. Megrázkódott. El is szégyellte magát, amiért egy pillanatra vágyakozás fogta el a san lorenzói képek képek láttán.
   "Nem csoda, hogy Bánhídi rosszul érezte magát az életében. A munkáját csak tessék-lássék módon végezte, már a harmadik feleségével élt..." - Kovács Benedek elkomorodott - "Én sem vagyok boldog az életemben." - ismerte be magának. - "Senki sem az. De én legalább tudom, hogy rám biztosan egy jobb élet vár... a túlvilágon. Bánhídi csak azt kapta, amit megérdemelt." - vélte.
   Kovács Benedek földi életének hátralévő négy óráját részben munkával, részben sétával töltötte. Ez utóbbi lett a veszte. Házuktól tíz méterre a főúton való szabályos átkelés közben egy erősen ittas autóvezető elütötte.

   Szikrázó napsütés fogadta Gizikét, amint egy rövid alvás után kilépett a hotel teraszára. Minden olyan volt, amilyennek elképzelte. A szálló előtt nagy medencék, kicsit odébb a tengerparti strand. Fehér ruhás pincérek szaladgáltak a medencék mellett. Színes tálcákon színes italokat szolgáltak fel a nyugágyakon napozó vendégeknek. Mindenfelé barnára sült, mosolygós arcok. Gizike úgy döntött, hogy először is a tengerben úszik egyet.
   A víz csodálatosan hűvös volt. Az egész élmény elbűvölte Gizikét, csak a tengervíz íze volt undorító. Így mikor az első hullám az arcába csapott, a szája teleszaladt vízzel, öklendezni kezdett. Hirtelen egy erős kar ragadta meg a derekát, és kiemelte a hullámok közül. Gizike még mindig köhögött és köpködte a vizet.
- A tengervízzel vigyázni kell, hölgyem!
   A szőke férfi volt az.

   Valami furcsa hófehér köd vette körül. Aztán lassan oszlani kezdett és előtűnt a valószínűtlenül kék égbolt. Ezenközben végig valami gyönyörű, lágy muzsika szólt.
   "Milyen csodaszép!" - gondolta Kovács Benedek - "Ez lehet a mennyország!"
   Körülnézett. Valóban az Édenkert kellős közepén állt. A látvány túlhaladta minden gyermekkori emlékképét, ahogyan nagyanyja meséi alapján elképzelte a Paradicsomot. A gyönyörű, ismeretlen fák tövénél kékesfehér pára gomolygott, meseszép zöld pázsit borított mindent. Közben állandóan halk muzsika szólt, de olyan szép muzsika, amit valóban az örökkévalóságig szívesen elhallgat az ember.
   "Már ezért a zenéért megérte!" - gondolta Kovács Benedek - "Megérte dolgozni, hajtani, imádkozni, elkerülni a bűnöket, és a néha oly csábító hívságos földi örömöket." Hirtelen a felesége jutott eszébe. Kicsit elszomorodott. "Milyen árva is lesz szegény nélkülem!" - gondolta. "Nem baj! Biztosain ide fog jutni ő is! És most ráérek várni itt, az örök boldogságban! Ó, bárcsak tudnám valahogy értesíteni, hogy itt milyen gyönyörű minden!"
Kovács Benedek végre - születése óta először - elégedett volt. Elégedett, hiszen teljesült az, amire leginkább vágyott. "De hol lehet Isten, aki ítél minden jó és rossz lélek felett?" - kérdezte magától.
   E pillanatban csengő női kacagás hallatszott. Kovács Benedek a hang irányába fordult. Egy tágas, óriási tisztáson meztelen női alakok szaladtak át. Lehettek vagy negyvenen, köztük egészen fiatal lányok. Szemmel láthatóan mind fiatalok és nagyon boldogok voltak. Kovács Benedek megdöbbent meztelenségük láttán. Aztán - mennybeérkezése óta először - végigmérte önmagát. Vagy tíz évvel fiatalabb volt, mint halálakor, és teljesen meztelen. Az első reakciója az volt, hogy szemérme elé kapta a kezét.
   Ekkor dördült egyet az ég.
- Ne tedd oda a kezed! - mondta egy barátságos hang a háta mögül. - Az Öreg nem szereti.
Bánhídi László volt az, Kovács Benedek béhai beosztottja.

   Este volt és bált rendeztek az új szállóvendégek részére. Gizike először nem akart lemenni a hallba, a táncolók közé. Nagyon bosszantotta annak a szőke férfinak a tolakodó viselkedése. "Biztosan ott van ő is a bálon" - gondolta. - "Bár el kell ismerni, megmentette az életemet." - tette hozzá magában. Hirtelen felrémlett előtte a férfi izmos, fürdőruhás alakja, ahogy a karjában tartva kihozta őt a partra. Kéjes borzongás futott végig rajta tetőtől talpig. "Nem! Nem megyek le!" - mondta már hangosan magának. Hasravágta magát a nagy szállodai ágyon, és szerelmes regényét kinyitva elszántan olvasni kezdett. Ám hamarosan azt volt kénytelen észrevenni, hogy már egyáltalán nem figyel arra, amit olvas, és remegni kezdett kezében a könyv.
   Ekkor halkan kopogtak az ajtón.
- Ki az? - kérdezte Gizike. Észrevette, hogy a hangja megremegett.
- Ki az? - kérdezte kicsit hangosabban, de a kérdés most sem sikerült igazán határozottra.
- Én vagyok az, hölgyem, ugye emlékszik rám, én hoztam ki a vízből délután. Szeretném, ha lejönne velem a bálba! Ugye jön?
- Nem! - akarta kiáltani Gizike, de döbbenten tapasztalta, hogy hangképző szervei nem engedelmeskednek.
- Rögtön megyek! - hallotta saját hangját.

- Panaszt akarok tenni! - mondta bujkáló idegességgel a hangjában Kovács Benedek az előtte álló kerubnak.
- Azt nem lehet! - válaszolt a kerub nyugodtan. A szeme meg sem rezdült.
- Mi az, hogy nem lehet?! Hogyhogy nem lehet?! - ordított magából kikelve Kovács Benedek.
- Az Isten nagyon elfoglalt. Nem zavarhatja bárki. - válaszolt a kerub fölényes nyugalommal.
Kovács Benedekben elérte a harag a csúcspontot. Félrelökte a kerubot és berohant a kőkapun, egyenesen a nagy ködfüggöny felé.
"Sok izgágát láttam már, de ez túltesz mindegyiken!" - gondolta a kerub, és utánaeredt. Sajnos nem volt elég gyors és mire utolérte volna, Kovács Benedek már áthatolt a ködfüggönyön és belépett a hatalmas terembemely fölött a csillagos ég vont boltozatot. A látvány megdöbbentette.
   Vidám társaság ült egy hosszú asztalnál. Az asztal mindenféle italtól és sülttől roskadozott. Középen egy ősz férfi ült nagy szakállal, tőle jobbra és balra hat-hat másik. Mind meztelenek voltak, és láthatóan megdöbbentette őket a rájuk törő idegen.
- Ki vagy és mit akarsz? - kérdezte mennydörgő hangon az ősz férfi, miközben csupa zsír kezét törölgette az asztalterítőbe.
- Egy... öö... Egy teremtményed vagyok, ó Uram, és panaszt szeretnék tenni.
- Mit?! Panaszt?! Miről?! - döbbent moraj futott végig a társaságon.
- Hogy lehet az, hogy én egész életemben becsületesen dolgoztam, tisztességesen éltem, törvényeidet betartottam, és most itt kell találnom egy léhűtőt, aki mindenben a Te parancsaid ellen cselekedett? Mit keres itt a Paradicsomban?
   Isten felemelkedett ülőhelyéről. Valóban hatalmas volt és félelmetes.
- Sajnálom. Téged félrevezettek. Csak ez az egy túlvilág van, a csodálatos Édenkert. Mindenki ide kerül. Azt tudom tanácsolni, próbáld meg magad jól érezni itt.
A körülötte ülők elismerően bólogattak.
- De... De... Nem is bünteted meg őket? És a poklok kínjai?!
   Isten felemelte a hangját:
- Azt mondtam, érezd jól magad! És ne kívánd más szenvedését, ha nem akarod kiváltani a haragomat.
- Dehát hogy érezzem jól magam, így, meztelenül?! És a hatodik parancsolat, hogy ne paráználkodjál ?!
- No, most már igazán feldühítesz! Az az idióta Mózes! Hogy szorulhat egy teremtménybe ennyi butaság! Persze a táblákat eltörni volt esze, de hogy mi állt rajtuk, az már csak hellyel-közzel jutott az eszébe!
- Ezt nem értem, Uram! -Kovács Benedek egész túlvilági teste remegett, olyan félelmetes volt az Úr haragja.
- Pedig egyszerű - folytatta Isten kissé megenyhültebben - ez a gyengeelméjű mindig is az egyszerű dolgokhoz vonzódott. Ne lopj , ne ölj , meg miegymás... Ezt még ő is meg tudta jegyezni. De a bonyolultabbakat, az újszerűbbeket elfelejtette. Hogy juthatott eszébe ennyi marhaság! Ne paráználkodjál ??? Micsoda sekélyes fantázia! - tette hozzá, és immáron haragját kiadva visszaült helyére. - A legfontosabb parancsomat, az elsőt, " Igyekezz magad mindig, minden körülmények között jól érezni! " egyszerűen kifelejtette. - felsóhajtott. - Most pedig menj, és tartsd fejedben ezt a parancsot, ha már odalenn nem jöttél rá magadtól!
   Kovács Benedek megsemmisülten állt előttük Ám ekkor tekintete megakadt az Úr jobbján ülő szakállas, hosszú hajú, vékony arcú férfin.
- És te Uram, Jézus! - szólt hozzá letörten - Te is hazudtál?
   Isten újra felpattant helyéről és kiabálni kezdett. A falak remegtek a hangjától.
- Most már tényleg kihozol a sodromból! Épp elég fájdalom nekem, hogy a fiam nem ül itt közöttünk, mert a makacs természete visszatartja! Ezt is az anyjától örökölte...
Az Úr hangja elcsuklott.
- Ez itt... - a mellette ülőre mutatott - Ez itt Júdás, a legmegbízhatóbb emberem. Ha ő annak idején nem segít, a fiam felforgatja az egész lenti kócerájt. Már így is épp elég bajt csinált. Rajtad is meglátszik, hogy felültél az utolsóítéletes, poklos, szentlelkes kitalálásainak! Még hogy büntetés meg pokol másoknak, amíg ti itt sütkéreztek!
   Isten szomorúan lehajtotta a fejét. Ekkor a kerub megfogta Kovács Benedek vállát és kivezette a teremből. Odakinn Bánhídi várt rá.

   Ezalatt a Földön, San Lorenzo szigetén, a Napfény Hotel halljában állt a mulatság, kellemes zene szólt, párok táncoltak összebújva. Köztük egy feltűnően szép arcú szőke férfi egy fiatal nővel.
   Az óceán túlsó partján egy szerelőstáb kétségbeesetten próbálta elhárítani a telefonrendszerben keletkezett ismeretlen eredetű hibát, ami miatt egyszerűen megszakadt a telefon- és távírókapcsolat Európa és a Karib-térség között. Ugyanezen ok miatt a Kovács Benedek halálát közlő távirat is vesztegelni kényszerült...

-Tudod - mondta Bánhídi - bár tudtam, hogy megvetsz, és hogyan vélekedsz rólam, de ennek ellenére kicsit mindig szerettelek. Itt meg mindenki szereti a másikat, mert tényleg nem volna értelme másként tenni. Úgyhogy nyugodj meg és próbálj meg te is szeretni mindenkit. Hidd el, menni fog!
   Kovács Benedek lehorgasztott fővel ballagott mellette a hihetetlen szépségű tágas mezőn. Körülöttük mindenfelé vidám társaságok mulatoztak.
- Az, hogy az Öreg egy kicsit dühös volt rád, az nem jelent semmit. Szeret téged, és biztosan elszállt már a haragja. Azt mondják, a fiára se bírt igazán haragudni. Ő is itt ülhetne a jobbján, ha akarna.
Kovács Benedek felkapta a fejét.
- Szóval Jézus is itt van, és nem ért egyet az apjával?
- Hát... valahogy úgy.
- Menjünk hozzá!
- Nem. Nem tenne jót neked.
- De azt akarom!
   Bánhídi felsóhajtott. Elindultak az Édenkert széle felé. Kisvártatva megpillantottak egy alakot, amint egy kidőlt fatörzsön ül. Kovács Benedek odalépett hozzá.
- Mester! - kezdte - Mondd meg, mit tegyek, és én követlek Téged!
   De Jézus csak ült lehorgasztott fejjel és magában motyogott. Kovács Benedek közelebb hajolt, hogy értsen valamit.
- Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz levettetni! Sőt, mondom nektek, hogy Szodoma földjének elviselhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked!
- Tessék, Mester? - Kovács Benedek arca fürkészővé vált.
   De Jézus fel sem nézett, csak morgott tovább:
- Az Emberfia elküldi angyalait és összegyűjtenek országából minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és a tüzes kemencébe dobják őket: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás! Hehe hehe.
   Bánhídi gyengéden Kovács Benedek vállára tette a kezét.
- Hagyjad! - mondta - Még mindig duzzog, mert nem lesz Utolsó Ítélet.
   Kovács Benedek lemondóan ballagott mellette.
- Tudom, meg pokol, meg Szentlélek se...
- Ja. Az Öreg küldte le annak idején, hogy rendbetegye a dolgokat, mert az Ószövetségben már túl sok volt a hülyeség. Egy darabig egész jól csinálta, de aztán önállósította magát. Emellett igazán beszélhetett volna arról is, ami itt van. Nekem ez is tetszik. Meg talán az emberek is belátták volna, hogy abban a rövid földi életben tényleg szerethetjük is egymást és közben végülis még jól is érezhetjük magunkat.
- Végülis igen...
- Úgy gondolta, ha ijesztgeti az embereket, majd jobban hallgatnak rá. Aztán mi lett belőle...
- Ühüm...
- Tudod, mindenki, aki itt van, tényleg elégedett mindennel. Rengeteg klassz dolog van itt, mindenki talál magának valót. Egyedül talán...
- Egyedül talán?
- Á! Csak az jutott eszembe, hogy egyedül talán Lucifer az, aki jobban érzi magát a Földön. Állandóan lejár, és azzal szórakozik, hogy az együgyű lelkeknek lelkiismeretfurdalást okoz. De őt majd úgyis megismered, szőke haja van és szép arca.
   Kovács Benedeknek eszébe jutott az álma a halála előtti éjszakán. A szőke férfi. De most már ennek nem volt jelentősége.
   Közben egy népesebb tisztásra értek. Jobb oldalon egy sátorszerű alkotmány alatt vidám társaság mulatozott, balról pedig fából készült bódék álltak. Hirtelen az egyik közeli bódéból egy köpcösebb, szakállas emberke gurult ki. Rettenetesen nevetett, a fűben hempergett és láthatóan nem bírta abaahagyni a hahotázást.
- Mik ezek itt? - kérdezte társát Kovács Benedek.
- Ez itt jobbra egy amolyan mennyei mulatóhely. Leginkább egy földi kocsmához tudnám hasonlítani.
- És ezek a bódék?
- Ezek olyan helyek, ahol egy távcsőszerűségen lehet kukkolni a Földre, hogy mi történik a szeretteinkkel, meg egyáltalán. Tulajdonképpen nem is olyan érdekes dolog. Az egyetlen, aki nem tudja elunni, az Diogenész, aki ott hempereg.
- Igen? Bemehetek én is?
- Persze. De hidd el, tényleg nem olyan érdekes!
   Kovács Benedek bement az úthoz legközelebb eső bódéba és belenézett a távcsőszerű szerkezetbe. Kicsit várnia kellett, amíg a kép kitisztult. Feleségét látta egy jóképű szőke férfi karjaiban. A san lorenzói tengerparton álltak és szenvedélyesen csókolóztak.
   Kovács Benedek letette a szerkentyűt és kilépett a bódéból. Az Édenkert levegőjének bódító illata csapta meg az orrát. Bánhídi kíváncsian nézett az arcába.
- Nos?
- Tényleg semmi érdekes... - mondta Kovács Benedek őszintén. - Gyerünk, igyunk valamit!

« vissza