A fejléc / nemkő

A koncertek:
2017. szeptember 23. szombat - Budapest, Lámpás (VII. Dob u. 15.).


A hírlevél, ha kő, ha nem és emil »   A vendégkönyv »   A TL a Fácsén »

Koncertügyi manager: Görögh Attila goroghatus(kukac)gmail(pont)com, 06 20/258-58-02
Timur Lenk-póló kapható »

« vissza

...a 2008. augusztus 27-.i csongrádi gólyatáboros koncertről.

   Rémítő volt. Csongrádra már úgy jártunk, mint látogatóba az Alzheimer-kóros nagypapához, muszáj menni, mert hívnak, meg illik, de egyébként kurvára semmi értelme, úgyse kíváncsi ránk senki, főleg a nagypapa nem. Ráadásul most meg is mondtuk. Botrány. Lajos, a szervező szívéhez kapott a hír hallatán és azt hörögte, hogy akkor legalább inni menjünk el. Ezen volt egy kis vita, minek menjünk el olyan messzire berúgni, jöjjön inkább ő, de ezt meg ő nem vállalta.
   Végül csak megígértük, hogy elmegyünk, amikor ő is megígérte, hogy ez lesz az ő utolsó gólyatábora, utána lefekszik és meghal, de előtte még bennünket akar hallani. Meg főleg hogy kifizeti azt az összeget, amit mondtunk. Szóval fanyalgó arccal álltunk a csongrádi kemping kapujában, na, mindegy, legalább tényleg igyunk.

   Feltűnt, hogy az eddig tapasztalt csoffadt harmadnapos gólyatábori hangulat helyett valami izgatott pezsgés volt a levegőben. Aztán rájöttünk, az üvöltözés, ahogy az ifjak a Juhász Gyulás gólyatábori indulót interpretálták. Ami már magában is egy derék darab, a "Vörösbort ittam az este" dallamára a refrén valami ilyesmi, hogy a JUGYU-s ifjú "fekve, ülve állva baszik, szarikaaa jogászoook BÜDÖS FASZÁRA!!!", nagy szavak ezek tizennyolc-tizenkilenc éves lányok szájából, gondoltuk. De ezzel a dallal át volt itatva a levegő, ha valaki a tábor bármely sarkában elkezdte az első sorát, azonnal csatlakoztak hozzá még legalább tízen és együtt sikították nagyon vadul és nagyon részegen.
   Amikor odaértünk, a színpadnál épp a gólyákból szervezett csapatok vetélkedőjének egyik feladata következett, a ki tudja minél egzaltáltabban elüvölteni a gólyaindulót, a jogászok büdös faszára szarást körülbelül hatszor hallgattuk végig, aztán jött a tréfás program, a főgólyák beálltak a színpadra és elzenélték a gólyaindulót párszor, a csapatok pedig azonnal vették a lapot, és most mind együtt, a közeli fákról hullani kezdtek a levelek.

   "És most a Mutasd A Pinád előadója, a Timur Lenk!"-lettünk felkonferálva, mi földbe gyökerezett lábbal álltunk, bazmeg, Hitler '38-as nürnbergi beszédénél nem volt ekkora ováció, pedig ott fajsúlyosabb dolgokról volt szó a jogászok büdös faszánál. Igyekeztünk tiszteletteljesen elhárítani az invitálást, hogy játsszuk el a gólyaindulót párszor, aztán Taki beleszólt a mikrofonba, hogy "Sziasztok!". Nagyjából ebben a pillanatban derült ki, hogy a hangosítás lehet hogy jó, de nem tud überelni negyven eksztatikusan sikoltozó nőt. Fisher még bepróbálkozott egy "Ti mind egyéniségek vagytok!" -kal, de az erre felharsanó sikoltozás kétségtelenné tette egyrészt a pillanatnyi választ, valamit azt a tényt, hogy itt és most semmilyen cizelláltságnak nincs helye.

   Namost mielőtt azt hinné valaki, mekkora királyok vagyunk, simán arról volt szó (dokumentált bizonyítékunk nincs rá, de elég világos volt a dolog), hogy a gólyáknak meg lett mondva, amelyik csapat nem rajongja magát hülyére, attól levonnak kurvasok pontot. És ők vállat vontak, hogy jó, gilisztát már ettek, ettől sem ijednek meg, csak kicsit beisznak előtte, mert a giliszta még csak-csak, de ez azért gusztustalan ügy, de a pontokért mindent.
    Régebben már megtapasztaltuk, milyen a lerázhatatlan rajongó, ezt, hogy milyen az elmebeteg rajongó, na ezt most. Mint a Beatles wembleybeli koncertjén, tök mindegy, mit mond, mit játszik az ember, állandó sikoltozás, arctépés, umweltschmerz. Amikor befejeztünk egy számot, utána azonnali lelkesedő csápolás, sikítozás, hosszan, kitartóan.

   A Csang-csung kicsi lánynál berohant a színpadra úgy tíz nő és elkezdtek masszírozni bennünket. Ott fogadtuk meg, hogy lelkesedés ide, siker oda, ha most elkezdenek szipiszopi céljából a slicceinkkel foglalkozni, lemegyünk a színpadról, ezt azért nem, legalábbis nem több fényképezőgép meg kamera társaságában egy fél gólyatábor szeme láttára, szóval ergyák voltunk, pedig ez lett volna a rakendroll, beleértve több komoly újságcikket, híradót, valamint gyermekelhelyezési és vagyonmegosztási perrel nehezített válást. Egyre inkább kioldalaztunk Taki mellől, hálát adva az égnek hogy ő a frontember és neki kell elviselnie a rajongást, mondjuk ő már erősen érzéstelenítve volt.

   Teljesen mindegy volt, mit játszunk és hogyan. Amúgy sem hallottuk magunkat. A számok között meg főleg nem, körülbelül akkor lehet ilyen a hangulat, amikor a teljes B-közép már felhergelte magát és gólt kap a csapat és valamin azonnal ki kell engedni a gőzt. Egyszerűen rémisztő volt. És mindezt úgy harminc ember csinálta, mi lett volna, ha többen vannak. Sosem akarunk negyvenfős kis kluboknál nagyobb helyeken fellépni.

   A koncert után kicsit lihegve kezdett összeverődni a csapat a büfé környékén.
- Taki hol van?
- Nem tudom, én el tudtam menekülni, ő lemaradt, szerintem pluszpontokért széttépték és megették.

   Aztán előkerült Lajos, hogy elégedettek vagyunk-e. Hát, még meggondoljuk, ez tipikusan olyan eset, mint az említett nürnbergi beszéd, ezt még a történészbizottságnak értékelnie kell.

« vissza