« vissza

... a november 9.-i kuplungos koncertről

   "Előzenekar a Castra."-mondta szűkszavúan a koncertismertető, de ezzel a koncerttel az együttes majdnem új határvonalat lépett át, még ha ez a koncerten abszolút nem is látszott. Nem fog később sem. Az új határvonal ugyanis nem a zenében keresendő, hanem egészen máshol. Bár azért a közelben.

   Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé hitelesen tudja előadni ifjúkori slágereit, pláne ha azok valami olyasmi ellen lázadásról szóltak, amik már nem is léteznek. Mi egyébként ezért próbáljuk az emberi hülyeséget tenni meg témának, mert az nem ez a kategória. Valaha vad lázadó punkzenészek éneklik meghatottan a Jingle Bellst, iparvárosi panelproli fedezi fel egyszercsak népi gyökereit és sírva vigad, ilyesmi. Ilyenkor az illető vagy kijelenti, hogy attól modern, hogy követi a trendet, vagy őszintén vállalja, hogy már ifjúkorában sem volt őszinte, őneki tulajdonképpen semmi baja nem volt például a rendszerrel. Vagy -ilyet még egyszer sem hallottunk, de szerintünk ez az igaz- simán közli, hogy most ebben van a pénz.

    Esetünkben nem erről van szó, mármint egyelőre nem óhajtunk irányt váltani. Az idősödő előadóművész -ugye, hogy nem rólunk van szó- ha idejében észbekap, stúdiót nyit, koncertszervezéssel foglalkozik, vagy feltörekvő ifjú tehetségeket karol fel. Ha nem, akkor meg vagy megél az addig megjelentetett lemezekből és csak megszokásból koncertezik időnként, vagy elmegy a legutolsóbb fos falusi malacölésre is egy üveg pálinkáért.

   Na itt is vagyunk, teccikérteni. Taki az előző szegedi kocertünkön komolyan belelkesedett a Castrán, aztán hogy-hogy nem, a következő próbán először az volt a téma, hogy hogyan sűrítsük be magunk mellé/elé/után a Castrát mint vendégzenekart, aztán ez odáig fajult, hogy nem kellene-e őket állandó vendégzenekarrá tenni, már persze ha ők is akarják ezt. Mert olyan romlatlan csapat, ifjúi lelkesedéssel, nem látjuk-e sokkal ezelőtti magunkat bennük? Hát nem, már csak ha a gatyánkba nézünk. Igyunk inkább. Szóval most még nem, de tisztán látszik a hajlam hajlat izé.

   Mindezt csak azért, mert tényleg komoly pillanat volt ez az életünkben, mint a kamasz gyereknek az első faszverés. Meg már csak azért is, mert nem emlékszünk tisztán, mi is volt ennek a koncertnek az apropója, valami olyasmi rémlik, hogy koncertezni szerettünk volna már, mert volt bennünk valami feszítő érzés és ezt muszáj volt valahogy megszüntetni, lásd faszverés.

   Az egészből csak a hangosításra emlékszünk, hogy az végig folyamatosan változott. Hol csak az éneket hallottuk, hol csak azt nem. Hol csak a szólógitárt hallottuk, hol csak azt nem. Satöbbi. És ez többször végipergett a koncert során, fogalmunk nincs, kintről milyennek tűnt az egész, nekünk olyan volt, mintha egy kontrolláda lett volna leszögelve valahová, mi meg forgószínpadon játszanánk. Később ez az érzés nem csak a hangzás miatt állt elő, isteni áldásnak tekintettük -másnap legalábbis, amikor képessé váltunk valamennyire is értékelni a koncertet- hogy a harmadik utolsó számnál simán beszakadt a pergődob és nem tudtuk folytatni, pedig nagyon a kezünkben volt a rakendroll.

   Ekkor gondolkodtunk el az etalonrészeg bevezetésén is. Valakit kinevezünk az együttesből etalonrészegnek, akivel minden szám után elmondatjuk például azt, hogy Bóbita, Bóbita játszik, körbena zangyalokülnek és ha nem sikerül, akkor vége a Timur Lenk koncertnek. Ettől még nem biztos, hogy lemegyünk a színpadról, de a koncertnek hivatalosan vége, amit utána csinálunk, az már nem koncert, hanem a tagok jam sessionje.

« vissza