« vissza

... a 2006. július 8.-ai hatvani koncertről.
Képek »

   Magánmeghívásokat nemigen szoktunk elfogadni, de ezt elfogadtuk. Legénybúcsú. Mindannyian könnyes szemmel emlékeztünk vissza a sajátunkra, aztán könnyes szemmel képzeltük el, mi lesz a zenekari felszereléssel. De hát ha valakinek ez az utolsó kívánsága, hogy Timur Lenket hallgasson, ezt mi értékeljük, mivel mi ennél sok szebb önajándékot is el tudnánk képzelni, de hát ugye nem mi vagyunk ő, így ha ő feláldozza az utolsó szabad napját, mi is feláldozzuk magunkat, különösen, hogy nem kell túl sokat utazni hozzá.

   Dolly kocsmája aznap komoly irigység tárgya volt, legalábbis az út túloldalán álló söröző tulaja részéről, aki diszkréten érdeklődött, mi a halál fasza lesz már a Dolly kocsmájában, mert senki nem megy be hozzá, csak kérdeznek, hogy merre van a Dolly kocsmája és elmennek. Szerencsére még nem jutott el arra a szintre, hogy direkt mindenkit elküldjön valahová máshová, vagy frappánsan azt mondja, hogy a feliratok ellenére ez az.
    Dolly kocsmája érdekes hely, rögtön végig az üveges portálon az embert egy plakátsereg fogadja a "Nem, nem, soha!" témájában, ha valakinek ez nem volna világos, ábrák is vannak, amiken Magyarország partjait legalább egy tenger mossa. Kicsit megijedtünk, hogy milyen irredenta helyre keveredtünk, de a bent ülők biztosítottak róla, hogy ők azért valahol mélyen tudják, hogy ez nem realitás. Csak nagyon jó volna.
   Aztán leszakadtunk a témáról, elvégre mulatság volna, vagy mifasz. A mulatság egyébként eleinte meglepően visszafogott volt, csak az ünnepelt pörgött ezerrel, aki úgy látszott, elhatározta, hogy ő itt ma állat lesz és jól fogja érezni magát, ha fene fenét eszik is. Kicsit furcsa is volt, egy békés klubdélután itt-ott csevegő kis társaságokkal, akik csendben gyászolnak és egyetlen emberrel, aki viszont habzó szájjal őrjöng.

   Na nézzük, mit lehet ebből kihozni. Nem túl sok reménnyel kezdtünk, megint az a helyzet, gondoltuk, hogy egy ember szeret bennünket, aki meghívott, a többi pedig az ő kedvéért maximum elvisel bennünket. Ilyenkor csendben -mármint relatíve- meghúzzuk magunkat, zenélgetünk, hogy ne nagyon zavarjuk a bennünket csak az ünnepelt kedvéért elviselő többieket. De most az illető sikeresen magával rántotta a társaságot, mire feleszméltünk, már egy csapat közepén találtuk magunkat, akiknek a szeme azt sugározta, hogy "vagy zenéltek, vagy belefőzünk titeket is a pörköltbe".
   Innen pedig nagyon nehéz elrontani egy bulit. Nekünk sem sikerült. Azért nem adjuk fel, szeretnénk, ha többek között úgy emlegetnének bennünket, mint azt a legénybúcsús zenekart, aminek hatására a vőlegény meggondolta magát.

Végül maga az ünnepelt.

    "Az egész estéről pedig a másnapi sztorizás egyik központi eleme örökre bevésődött elmémbe:
"...skacok, azt látni kellett volna: félmeztelen izzadt pocakos kanok félkörben a színpad előtt, félmeztelen izzadt pocakos kanok a színpadon, teli torokból ordítja mindegyik hogy "lányok, ti kurvákok!"...az ablakon gyanútlanul bekukkantó arrajáró-kelő párocska arcáról meg csak virít:
Úristen, egy buzibár!!!"

...nem. Csak egy szimpla legénybúcsú a Timurlenkkel és hatvaniakkal.

Köszönöm."

Szívesen.

« vissza