« vissza

... a 2005. augusztus 10.-i Sziget es koncertről

   Hagyomány, csak kicsit másképp. Kezdjük a másképpel, végre sikerült kikönyörögnünk, hogy nyolc órakor kerüljünk színpadra, bár ezzel azt is kockáztattuk, hogy mindenki elmegy a Quimbyre, de -vigasztaltuk magunkat- most legalább kiderül, ki az igazhívő timurlenkes, a többiért meg nem kár.
   Nagyon sokan eljöttek. Mi pedig -ha esetleg nem is látszott-hallatszott kívülről- nagyon szarok voltunk. A többi nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az előző években.

   Rögtön a mentegetőzés. Nem vagyunk mi szokva ahhoz, hogy oldalt figyel három ember, akinek lehet mondani, hogy amit belül hallunk, abból ez sok, az kevés. Következésképp rengeteget szenvedtünk attól, hogy egyáltalán nem hallottuk egymást. De eleve nem számítottunk semmi jóra, a próbák egészen jól sikerültek, törvényszerűen nem következhetett más, csak egy hatalmas bakihalmaz, kizárólag abban lehetett reménykedni, hogy a show ezt mind elfedi.

   Márpedig a jelek szerint elfedte. Igaz az a mondás, miszerint nem igaz, hogy a tévében a szöveg csak másodlagos, mert még harmadlagos sincs. Taki megígérte valami fórumon, hogy a Timur Lenk történetének legcikisebb kinézését fogjuk produkálni, és ezt be is tartottuk. És itt kanyarodnánk rá az egész koncert elvi alapvetésére, mert a szigetes koncerteken ilyen mindig van (a legalapabb alapvetés, hogy a Szigeten elkövetett dolgoktól leszünk marha híresek és főleg gazdagok), ha nem is mindig jön le, aprópénzre váltva mi is az valójában.

   Idén úgy döntöttünk, hogy menedzsert fogadunk, mert beláttuk, hogy magunktól nem jutunk sehova. Viszont a fiatal menedzserek drágák, mert még fiatalon akarják maguknak összeharácsolni a rózsadombi villát, meg az A8-as Audit, ezért inkább a régi garnitúrából választottunk egy olyat, aki ráadásul már bizonyított is. Az, hogy miben, nem fontos, jó menedzser ugyanúgy tud menedzselni egy autógyárat, mint egy kötödét, vagy egy focicsapatot. Udo pedig, aki a volt NDK sokszoros ilyen-olyan bajnok női úszóválogatottjának volt az edzője, szívesen vállalta, hogy bennünket is csúcsformába hoz az estére. A jól bevált módszerein pedig nem szeretne változtatni.
   Na ezért néztünk ki úgy, ahogy. Megírtuk az összekötő szövegeket is, amikből Taki jó szokás szerint húzott egy csomót, ezért a sor probléma felmerülése, amiket Udo egy-egy tablettával mind megold (a tervezett refrén az lett volna, hogy "De akkor Udo modta, hogy semmi probléma és adott egy kis pirulát...") , talán nem kapott elég hangsúlyt. De talán mindegy is. Így utólag meg főképp. Megjegyeznénk, hogy Udóval felbontottuk a szerződést, ezért a következő Szigeten NEM női fürdőruhában fogunk virítani. Meg egyáltalán sehol, bár -mivel érdeklődtek páran- most itt kijelentjük, hogy van az a pénz, csak nem kevés.

   Szóval a koncert. Elbasztunk mindent, amit csak el lehetett, szerencsére a régi Timur Lenk rajongók ezt már úgy megszokták, hogy észre sem veszik, az újak pedig úgysem tudják, hogyan kellene hangzania egy számnak. Ha pedig már ismerik az internetről, még mindig hivatkozhatunk arra, hogy ez a koncertváltozat.
   Egyébként pedig rettenetesen meglepődtünk a tömegen, köszönjük. Ami nem oszlott fel az első pár szám után, ezt külön köszönjük, mondjuk nem adtátok vissza a magunkban való hitünket, mert az nem ment el, viszont most már biztosan tudjuk, hogy érdemes negyvenöt évesen három gyenge akkorddal (idézet a tévéből) ugrálni a színpadon.
Ja, és hogy valami belső pozitívummal zárjunk, a szinkronivás az jó volt, azt megtartjuk.

« vissza