A fejléc / nemkő

A koncertek:
2017. szeptember 23. szombat - Budapest, Lámpás (VII. Dob u. 15.).


A hírlevél, ha kő, ha nem és emil »   A vendégkönyv »   A TL a Fácsén »

Koncertügyi manager: Görögh Attila goroghatus(kukac)gmail(pont)com, 06 20/258-58-02
Timur Lenk-póló kapható »

« vissza

... a 2003. július 17-ei ráckertes koncertről

   Tankönyvi alapeset. Rosszmájúak persze azonnal a kórbonctannal meg az elmekórtannal jönnek, esetleg az állatorvosi lovat ismertető fejezetre célozgatnak sandán. Igazuk van nekik is, de most csak szerény mértékben. Itt most semmi ilyes konkrétumnak nem szabadna szóba kerülnie, a "tankönyvi alapeset" ez esetben csupán egy absztrakció. Ilyennek kell lennie egy koncertnek. Illetve egy hiba volt vele, az, hogy nem a Nemzeti Kavicsban volt százezer ember előtt, de ezen most még túltettük magunkat.

   Sikerült mindenkinek időre a helyszínre érnie. Sikerült bepakolni. Volt áram. Semmit nem felejtettünk otthon. Elem is volt. Közvetlenül mellettünk a segélyosztóhely, ahol a sört mérték. Valószínű volt, hogy Taki, akinek másnap autóznia kell, nem fog másodpercek alatt úgy bebaszni, hogy a színpad helyett a söröspultra mászik fel. És persze ott voltak a többfelől összevadászott melóscuccok is, amik révén fél tíz tájt hat jómunkásember kezdte a kicsit elfogódott műsort.

   Végre Ráckert, amit mindig is célterületnek tekintettünk, azt most nem mondjuk meg, hogy miért. Készültünk is hosszan, ugye eleve a hirtelen kitalált jómunkásemberség, amin azért tököltünk, hogy nem égő és lejáratott dolog-e. Aztán úgy döntöttünk, hogy az, de szarunk rá. Próbálkoztunk azzal is, hogy valami összefüggő dolgot találjunk ki a számok elé. Ebből természetesen az "ábazzeg, majd ott kitalálunk valamit" lett, ami most nem is volt hátrányos, a teljesen nemnormális kinézeten felül ez a Szalacsis móka nem aratott olyan fergeteges sikert, mint amekkorát nem is vártunk.

   Régen volt ilyen koncertünk, amin tankönyvi alapeset volt a közönség viselkedése is. Mondjuk reméltük is, hogy a Ráckert közönsége vevő lesz ránk. Pár ismerős, pár szimpatizáns, az rendben, köszönjük, egyébként pedig enyhén be voltunk szarva, hogy beszólunk valakinek vagy valakiknek és ki leszünk végérvényesen kitiltva mindenhonnan, félholtra vernek vagy lelőnek bennünket, vagy ami még rosszabb: teljes, netán tüntető érdektelenséggel jelzik, hogy inkább csendben innának.
   De az ismerős folyamat ("mi a faszom ez...? MI A FASZOM EZ??? Ja, hogy ezek hülyék.") rendben lejátszódott. Kb. négy szám és egy sör után Taki feszengése (jelen volt após és anyós) megszűnt, bár pl. a Száncsán Barbi ennek ellenére is meglepően visszafogottra sikerült. Majd legközelebb direkt az önkontroll teljes leépítésére törekszünk, de ehhez kérnénk szépen minden majdan jelenlevőt, hogy TESSÉK INNI!! Annál szomorúbb, mint egy jókedvű, vidámra bebaszott zenekar és egy félni kezdő közönség, kevés dolog van a világon. Talán csak a jókedvű, vidámra bebaszott közönség és egy józan, félni kezdő zenekar párosítása.

   Félidőtől pedig (tankönyvi alapeset) szabályosan elszemtelenedtünk. Megéreztük, hogy itt és most, ha nem is mindent, de nagyon sokat lehet. Kis biztatásra eljátszottuk pl. a Galagonyát is, amit eddig atombiztos buliagyonütő számként tartottunk nyilván, illetve olyanként, amit csakis akkor adunk elő, ha már semmi mást nem tudunk, vagy a repertoár elfogyása, vagy a végletes ittasság miatt. De most még ezt is mosolyogva nézték végig az emberek, akikben nem csalódtunk, igen, köszönjük az A.E. Bizottságnak is, hogy sokak tudatában megágyaztak az ilyen, művészi performanszként is interpretálható maximális ökörségnek (persze filozófiát bármikor keríthetünk hozzá, hogy ez szám tulajdonképpen miért is tekinthető satuállatság helyett mondjuk a progresszív rock gyöngyszemének, de ne most, ha lehet).

   Nagyon ott volt a szeren ez a koncert, hiába, ha egy jó zenekar, profi tudással, az utolsó gesztusig kireszelt műsorral elmegy valahová és őszintén magát nyújtja, akkor ott - hát még lehet nagyon nagy baj, de most nem ez történt. Ide visszajövünk még.

   Fogalmazásilag ki lettünk segítve azügyben, hogy miért is szerettünk volna a Ráckertben fellépni. A Sziget.hu Bélájától idéznénk:
   "Ráckert. A nagybudapesti csúcsértelmiség, a nagy megfejtők, a szuperdekadensek és a tüntetőmód gigadeviánsok akolja. A nagy világmagyarázatok szülőhelye, ahol a frissen érkező úgy megy el az asztalsorok között, mintha valami milánói catwalkon vonulna fel. Az ultimátus pofavizit. Gondoltak már arra, hogy mi lenne, ha egy este a Hegyalja útról egy kamion alázuhanna, pont a Rácskertre. Újságok, rádióadók, irodalmi folyóiratok és egyéb médiákok szűnnének meg. Ja, és sok kékharisnya színeződne vérrel. Ó jaj! Ha nem jön össze a kamion, akkor napalmot neki."

   De legalábbis Timurlenket, mondaná, aki rosszindulatú. Nem erről van szó, mi szimplán azért akartunk odamenni, hogy bekerüljünk mindenféle médiákokba és ránk zuhanjanak a szopós szájú kékharisnyákok a jelenlevőkkel -mint társadalmilag magasan kvalifikált kultúremberekkel- megismertessük a mi művészetünket.

« vissza