A fejléc / nemkő

A koncertek:
2017. szeptember 23. szombat - Budapest, Lámpás (VII. Dob u. 15.).


A hírlevél, ha kő, ha nem és emil »   A vendégkönyv »   A TL a Fácsén »

Koncertügyi manager: Görögh Attila goroghatus(kukac)gmail(pont)com, 06 20/258-58-02
Timur Lenk-póló kapható »

« vissza

... a 2001. május 10-i JATE-klubos koncertről

   A fene se érti ezt. A teljes esetleírást és a részletes eseménynaplót leadtuk a TLRC-nek tanulmányozásra. Ők mondták, hogy majd kielemzik az iratokat, bár gyanús volt, hogy a szociológiai részleg állománya éppen besegít az alkohológiai részlegnek, ahonnan diszkrét sörösüvegcsengések közepette nehéz sóhajok hallatszottak, hogy már megint ez a kurva munka.

   Csak a tünetekre koncentrálva: ez egy jó koncert volt, minden vitán felül. Pedig most a Sógor abszolválta az imidzsünk "ezek közül legalább egy mindig mocsokrészeg" elemét. Taki erőst próbálta ugyan felfelé módosítani ezt az arányt, de sajnos csak a koncert után sikerült eszméletlenné válnia, amikor már nem olyan látványos a dolog. Kb. fél tíztől játszottunk fél tizenegyig, válogatottan értő közönségnek, magyarán annak a kb. ötven embernek, akiket ilyen korai időpontban már érdekelt a VINYIT. Előtte szigorúan a lelkünkre kötötték, hogy legyünk precízek, kilenctől tízig van időnk, aztán lekevernek bennünket. Teljes meglepetésre kilenckor nagyjából tényleg színpadképesek voltunk, nem úgy a közönség, amely egyáltalán nem volt nézőtérképes, magyarán rajtunk kívül senki, azaz senki nem volt a JATE-Klub nagytermében, még a technikusok is eltűntek valahová. Hát jó, gázsi meg van beszélve, a sörök jönnek, a hallgatóság beszerzése meg nem a mi reszortunk, legalább próbálunk egyet, lassan több, mint egy éve nem csináltunk ilyesmit.

   Némi bazseva után aztán kinyitották a termet a büfétől elválasztó ajtót. Ez segített, többen átjöttek, hogy mi a franc ez a zajongás, nem lehet itt beszélgetni. Mi ettől nem zavartattuk magunkat, ha nem tetszik, el is lehet menni, nekünk itten küldetésünk van, meg minden, különben is még bőven van sör, amit nem ittunk meg.
   Aztán egyre többen lettek, egyre jobb lett a hangulat, kiderült, hogy az előző két masszív kudarc jelzéseinek ellenére csak nem felejtettük el olyan nagyon a saját repertoárunkat. Taki kezdett bepörögni, már baszkolt is, addig fokozódott a hangulat, hogy a Fisher majdnem tényleg poénokat mondott, de aztán bocsánatot kért, csak véletlen volt. Közben a demokratikus zenekarok ősi átka, a "játsszuk ezt, de mégse, mert valamiért nem tetszik, inkább a másikat, de az meg valami másért nem tetszik" típusú, meglehetősen obstrukciós jelleggel bíró vita számos alkalommal előkerült, de végül is megoldottuk a problémát. Ott gyorsan megbeszéltük, hogy írunk pár számot, ami az együttesből kivétel nélkül senkinek sem tetszik, egy előre kisorsolt együttestag majd elkezdi erőltetni ezek eljátszását, a csoportos lehurrogás után talán egyszerűbb lesz elővenni azokat, amiket csak egy-két tag utál.

   Ezt természetesen bármeddig tovább lehet fejleszteni, talán egyszer eljutunk arra a szintre is, amikor már az összes számunkat utáljuk, vagy legalábbis egyvalaki az együttesből, ekkor lényeges szempont, hogy az illetőnek kulcsszerepe legyen abban a számban. Na majd leosztjuk ezt valahogy. Mondjuk ebben az esetben a koncertezés kissé problémás lesz, nade ezt majd jól áthidaljuk versmondással, festészettel, ezzel-azzal. Majd bérlünk iszapbirkózó lányokat, az be szokott jönni.

« vissza