« vissza

... a 2000. február 16-i téli VIZIT-ről

   Érdekes volt mindenesetre, ha nem is túl meggyőző. Az indítás eléggé vegyes volt, megközelítvén a Tűzvarázst a Taki megjegyezte, hogy olyan érzése van, mintha egy, még rendszerváltás előtti punkkoncertre mennénk be, legalábbis a hely kinézetét, illetve a befelé igyekvő nép ivaros arányát tekintve.

   Bent már kicsit más volt a helyzet, számosan "szar ez vazzeg, mennyünk a szingszingbe" felkiáltással éppen távozni készültek, magyarán a jelenlévő, fiatalkori szubkultúrában jelenleg hagyományosnak tekinthető szórakozási/öltözködési értékrendet (teknódizsi/manókergető cipő, hátracsapott sildű bézbólsapka, stb.) előnyben részesítő fiatalok nemigen viselték el ezt a reménytelenül elavult buliformát és csalódásuknak így adtak hangot.
   Maga a Tűzvarázs egy lepusztult gyárépület, egy lepusztult alternatív pinceklub és egy ugyancsak lepusztult csatahajó-enteriőr érdekes keresztezése volt, különös tekintettel a két szintet összekötő kurva csúszós vaslépcsőre. Külön említést érdemel a színpad, amelynek döntő részét a DJ-pult foglalta el (a modern idők szava ugye), a zenekarok csak mint elosztott paraméterű hálózat fértek el: a dobos baloldalt hátul, az énekes középen, egy-két gitáros élére állítva a sarokban, ha még van több tag, azok már csak a kocsmapultnál, a plafonra függeszkedve, stb., ízlés szerint. A hangosítás is inkább a dizsire volt kihegyezve, hadd döngjön, a többi nem számít. Teljesen olyan érzésünk volt, mint anno a Mátyás-kocsmában, a rockklubtól kölcsönzött vulkánfíber-papundekli-farostlemez erősítőkkel és hangládákkal. Legalább nosztalgiáztunk egy jót.

   Na nem baj, kértünk számos sört, miegyebet, aztán vártunk a sorunkra, ami sajnos eléggé későn érkezett el, fél kettő tájt már eléggé elfáradtunk, nem is tudtunk kellő lendülettel tolulni. Része lehetett ebben a konjakoknak is, amelyek fő alkotórészei a szokásos etanolon és vízen kívül (ismét a modern idők!) az E238 és az E366 volt (ez utóbbiak a színt és az ízt voltak hivatottak képviselni). Mindenesetre érdekes volt, mindenki kizárólag a másikat hallotta, az énekes pedig szinte semmit, ezért alig tuskóztunk, pedig kedv eleinte lett volna hozzá. Megfáradt öregemberekként zenélgettünk egy kicsit, a fásultságra jellemző, hogy a Taki a szokásos tízegynéhány utolsó szám helyett csak kb. hármat konferált fel, aztán tényleg abbahagytuk. Meglepő módon a közönség egészen jól tolerálta a produkciót. Na majd legközelebb.

   A Kis Csapat újabb tagjának kilétére derült fény! Ő a Sminkmester. A sunyi disznaja azért maradt háttérben idáig, mert nem közvetlenül a szórakozót támadja meg, hanem a környezetében tartózkodó ellenkező nemű egyedeket, ennek persze végeredményben az ártatlan alkoholfogyasztó issza meg a levét. A Sminkmester alattomosan kivár egy darabig, aztán előveszi kellékeit: az alapozót, a púderpamacsot, szemfestéket, rúzst, miegyebet, aztán mindezeket alkalmazni kezdi a környezetben található nőkön. A hatás természetesen az, hogy az italozással eltöltött idő függvényében a nők egyre jobban néznek ki. Ha elég ideje van, a Sminkmester alkalmazza a modern színpadtechnika legújabb vívmányait is, pl. a képlékeny anyagból készült maszkot, ennek segítségével aztán a legrandább nőstényből is képes csábosan kacér Cindy Crawfordot varázsolni.
   Legvégül, tevékenysége betetőzéseként némi feromonnal is meghinti művét. Persze az ilyesminek az ártatlan áldozat csak igen nehezen tud ellenállni, beindul az ösztönös hódítási folyamat, stb, stb. Reggelre persze az összes felhordott smink lekopik a nőről, az előző esti gondtalan szórakozás pedig reggelre villámsújtotta döbbenetté válik, amit ráadásul iszonyú kínos magyarázkodás, rosszabb esetben hosszú, kétségbeesett lekoptatási procedúra követ, közben a Sminkmester jókat röhög a markába.

   Hangsúlyoznunk kell, hogy a TLRC jelenlegi kutatógárdája férfiakból áll, ezért a komplementer vizsgálatokat elvégezni nem állt módunkban. Ha ezzel kapcsolatban valaki végzett kutatásokat, a kísérleti eredményeket tartalmazó, nekünk elemilezett cikkeket szívesen publikálnánk.

« vissza